Az igazi győriek jól tudják, hogy mi és hol van a városban „a Lapos”. A nem győrieknek annyit, hogy „a Lapos” a négy folyó, az iskolák, a barokk gyönyörűséges városának szépséget korántsem kínáló része, a város nyugati vége, Győr-Újváros pereme.
Amikor oda születtem – Újváros és a Lapos határvonalára, a Kút utcába –, akkor is Győr legszegényebb szelete volt. Miként, a jelek szerint, ma is az. Ne kerteljünk: a Lapos Győr cigányfertálya. A szegény és elesett, sokgyerekes, nyugdíjat sosem élvezett, öreg, egykoron muzsikus cigányok is lakta környék. Olyan hely, ahol az elképesztően szegény porták jórészében nem volt vezetékes víz, sem csatorna, sem villany, sem városi gáz, és ahol a többség talán még ma is az utcai kútról hordja a vizet, és vagy van villany az otthonában, vagy nincs. Egyet viszont ma is, sok-sok évtizeddel a gyerekkortól távol, kijelenthetek: igen nagy többségében tisztességes, ám elképesztő szegénységben élő emberek lakják a Lapost. Miként sráckoromban is.
A szegénység oka valóságos lánc, ami oda köti őket. Mert mivel eleve szegény a nagy többség, vagy tudott iskolába járni vagy nem, mert: vagy volt cipője, ruhája, nadrágja, vagy nem. Sok testvére mellett az egyetlen, földes szobában vagy tudott tanulni, vagy nem. És mivel iskolázatlan volt, nemigen tudott dolgozni, bármennyi gyár, üzem, mester volt is/van is a városban.
És miután nem tudott dolgozni az istenadta, folytatta szülei, nagyszülei, ősei szegénységét. Legföljebb muzsikusként, rongyozóként, talán hasznosítható hulladékok összegyűjtőjeként próbálta/próbálja magát és családját fenntartani.
Szociológiai tanulmányok sokaságát lehetne írni a győri Laposon élők, lakók körülményeiről. Sajnos, egyik társadalmi rendszer sem igyekezett úgy és annyit segíteni a Lapos népének, hogy végre kitörhessen ebből a történelmi gettóból. Ekként öröklődött nemzedékről nemzedékre a kilátástalan nyomor máig, és aligha fog csökkenni, megszűnni belátható időn belül. Mi több, nyomul a nyomor, feszegeti a Lapos határát, a város belseje felé vette az irányt…
Jól látszik ez mindenekelőtt Újváros (Győr II. kerülete) főútvonalán, amely – az egykori london–isztambuli országút rég elfeledett szakasza – akár csodás sugárút is lehetne – a Petőfi térről a Csikegyár utcáig. A Kossuth Lajos utcának már nem csupán a külső, XVIII. századi szakaszán, hanem a felétől, a Kispiactól beljebb, a XIX. századi részen is jól látható: az egykor módos, sőt, nagyon módos és építészetileg igényesen megtervezett, gondosan fölépített, ám évtizedekkel ezelőtt (okkal) lakhatatlanná nyilvánított, bár fölújítható lakóházak is sorakoznak. Hasonlók, mint az utca elején, a valamikor zsinagóga körzetében, egészen a Szent József templomig.
Persze, ezen a szakaszon sem ragyog minden. Évekkel ezelőtt sortatarozásba kezdett a város, aztán fölhagyott vele… Bár, mintha újra kezdődnék valami: mintha hozzálátnának például a Burcsellás köz és a Kossuth Lajos utca sarkán „romjaiban hagyott” épület fölújításához…
Kincseskamrára bukkant a krónikás az interneten, ahol föllelte a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Digitális Könyvtárát. A bibliotéka kellemesen gazdag gyűjteményében szemlézgetvén olvasható a többi között a Győri Híradó, 1913. november 19-i száma is, benne „A mostoha város” című írás:
Kossuth utca 85.: gyönyörű társasházzá lehetne átépíteni…
„Mikor Győr városa még úgynevezett kulcsos város volt, vagyis kőfallal körül kerített, tehát elzárt város: Újváros már akkor is mostoha gyermek volt, mert hiszen ezt nem lehetett elzárni az ellenség elől és igy az ellenség prédája lőn. Szerencsésen ki is fosztották a Rábca mentét, de ennek dacára megmaradt jó módú, polgári város, résznek. A modern idő eltüntette a várfalakat, megnyílt az eddig elzárt város és Győr rohamosan szétterült s a belváros pompásan kifejlődött. De most meg Újváros lett zárt városrésszé. Nem kőfallal zárták ugyan be, hanem a nemtörődömség; a közöny zárta el a forgalomtól. Megmaradt továbbra is mostoha gyermeknek és bár nem volt néma gyermek, senki sem értette-a szavát. Eleget zúgolódtak ott, de csak nem indult meg a fejlődés…”
Néhány hónappal előtte (1913. július 20.) ugyancsak a Győri Híradó írta „Egy elhanyagolt városrész” címmel:
„…Ahogyan a város tizenötéves fejlődését nézzük, szemünkbe ötlik egy városrész, amelynek a képe mit sem változott ezen idő alatt.
Az Újváros valósággal mostohagyermeke… Pedig hát ez a városrész büszkélkedhetik Győr legszélesebb utcájával s emellett gyárak elhelyezésére is alkalmas területek állnak rendelkezésre.
Néhány évvel ezelőtt szó volt róla, amikor a pályaudvar kihelyezésének kérdése felszínre került, hogy a teherpályaudvart ide fogják építeni. A városrész törvényhatósági bizottsági tagjai meg is indították az akciót, de jószándékukat igen hűvösen fogadták, Az ügy elaludt és Újváros is alszik…
Úgy tudjuk, hogy a, város ismét tárgyal több külföldi gyár vezetőségével, akik Győrött gyárakat óhajtanak építtetni. Juttathatnának ezekből legalább is egyet Újvárosnak, hogy lendületet adjanak úgy iparának, mint kereskedelmének. Ez által a házaik értéke is emelkednék s az építési kedv fokozásával a mai ósdi házak helyébe új épületek emelkednének… A magisztrátusnak minden városrésszel, minden polgárral szemben egyenlő kötelezettségei vannak. Az eddig elhanyagolt Újvárost is kötelessége fejleszteni.”
A jó évszázaddal ezelőtti (és még régebbi) gondok-bajok-óhajok jó része máig sem oldódott meg Újvárosban. Ha a Kossuth Lajos utcának a Puntigámig (Kispiacig) húzódó szakaszán is jócskán állnak (összeomlásig!) jellegzetes lakóházak, akkor azon túl még több a látványos építészeti seb, ami sürgős gyógyításra szorul.
És nem csupán a Kossuth Lajos utcában, hanem a vele párhuzamos és reá merőleges utcákban is. Még csak ez utóbbiakban igazán, ott, ahol a Lapos összefonódik velük, és hirtelen nagyon rossz kedve támad az arra járónak, mert úgy érzi, kiesett az időből, a 21. századból. (Az olvasó figyelmébe ajánljuk írásunk első részét; tessék kattintani!)