Az újságíró archívumából: Beszélgetés Bartók Péterrel

Volt élet a digitalizálás előtt is, bár lehet, hogy nem tudnak róla. Jó példa erre az alábbi kis történet. (A nyitó képen: a szerző Bartók ÉPéterrel; a fotókat Szigeti Tamás készítette.)

Szeptember 14-én mutatják be Bartók Péterrel, a zeneszerző Amerikában élő fiával az ott forgatott portréfilmet. A beharangozó reklámokban úgy hirdetik, hogy magyarországi újságírónak még nem adott interjút Bartók Péter. Ezt azonnal cáfolta a Heti Válasz, mondván, hogy az ő munkatársuk már 2005-ben készített Amerikában anyagot vele.

Csakhogy arról ők sem tudtak, hogy jó másfél évtizeddel azelőtt, 1988. július 16-án a Magyar Hírlapban már megjelent a Bartók-házban vele készült beszélgetésem. Ez is megerősíti, hogy az időszámítást a jövőben így kell kalkulálnunk: D.E. vagy D. U., azaz digitalizálás előtt vagy után. Lapom, a hajdani Magyar Hírlap ugyanis csak 1994-től archiválta ekképpen a megjelent cikkeket, képeket. 

Apám puritán ember volt

– Fáradjon előre – mutatja az utat a Csalán utcai ház kert­jében Bartók Péter –, látja, meg mindig itthon érzem magam. Az ünnepség épp véget ért, a vendégek szálingóznak kifelé, a Bartók-emlékház kertjében beszélgetünk Bartók Béla kisebbik fiával, aki 1941 óta él Amerikában.

– Ha jól tudom, Bartók Bé­la 1940-ben koncertkörútra és a Columbia Egyetem meghívá­sára egy bizonyos hagyaték rendezésére indult Amerikába, ön ekkor gimnazista volt Sá­rospatakon, s egy évvel szülei­nek elutazása után, mondhatni az utolsó pillanatban határozta el, hogy meglátogatja őket Amerikában. Hosszúra nyúlt ez a látogatás…

– De az amerikai utazás is hosszúra nyúlt. 1941-ben több mint 2 hónapig utaztam, míg eljutottam Amerikába. Ott is abba a városba, ahol szüleim laktak. A földalatti vonat meg­állt a Columbia Egyetem előtt. Éppen eltűnődtem, hát bizony itt dolgozik édesapám, majd kiszálltam egy megállóval lej­jebb. Taxit keresve, hátulról megpillantottam egy fehér ha­jú bácsit, akinek nagyon isme­rős aktatáskája volt. Taxi he­lyett édesapámmal találkoz­tam.

– Aztán nemsokára belépett az amerikai hadseregbe. Miért tette?

– Ahhoz, hogy az ember amerikai állampolgárságot kap­jon, a hadseregben kell szol­gálni. Arra is gondoltam, hogy ha mindenki részt vesz a hábo­rúban, én se vonhatom ki ma­gam. Édesapám ugyan nem örült, hogy beléptem az ameri­kai hadseregbe, de édesanyám, Pásztory Ditta értette megfon­tolásaimat. Másfél évig Pana­mában hajót javítottunk, mert külföldieket nem küldtek köz­vetlen frontszolgálatra. Né­hány nappal a japán háború be­fejezése előtt leszereltem. 1945. augusztus 17-én tértem vissza szüléimhez, s akkor még re­ménykedtem, hogy édesapám meggyógyulhat. Ekkor augusz­tusban együtt másztuk a he­gyeket, és édesapám titokban a -III. zongoraversenyt komponálta, amelyet anyámnak szánt születésnapi meglepetésül. Szeptemberben aztán állapota hirtelen megromlott…

– Bartók Béla temetése szeptember 28-án egy pénteki napon volt, s úgy tudom, igen kevesen állták körül a kopor­sóját…

– Igen, az 52. utca és a Lexington Avenue sarkán levő templomban, ahol búcsúztattuk, talán 25-en voltunk. A temető­ben már csak 20-an vették kö­rül a sírt.

– Édesapja halála után ön lemezkiadással foglalkozott?

– Először egyetemre jártam, majd hangtechnikusként, hang­mérnökként dolgoztam külön­böző embereknek. Ismeri ezt a „Saját hangja, vigye haza!”, ügyet. Később kisebb hangle­mezgyártó vállalatok lettek a klienseim, ekkor jött divatba a hosszan játszó lemez, és a ko­rábbi cipőárusok és vendéglő­sök ebben szimatoltak nagy bizniszt. Közben passzióból ma­gam is kiadtam néhányat édes­apám műveiből. Akkoriban ezekből nagyon kevés volt pia­con. Terveztem, hogy kiadom összes műveit, de ez nem sike­rült. Most már nincs is szükség rá, világcégek forgalmazzák.

– És meddig működött az ön cége, a Bartók Records? S mi ez egyáltalán? Lemezgyár, társaság?

– Még ma is működik. A tit­kárnőm és én vagyunk a társa­ság. Elkészítjük a mesterlemezt különböző felvételekből, legyártatjuk a lemezgyárral, amely az elkészült felvételeket elküldi nekem. A lemezek a garázsba kerülnek, és én szál­lítom a megrendelőknek. Most szereztem meg a jogot, hogy elkészítsek egy lemezt, amelyen édesanyám a III. zongoraversenyt játssza. Valamikor ez forgalomban volt, de aztán el­tűnt a piacról. Tudom, léteznek jobb előadások is, mint Pász­tory Dittáé, de ennek mégis csak az a különlegessége, hogy ezt a darabot neki komponálta édesapám. Azonkívül Bartók-partitúrák gondozásával is fog­lalkozom, hiszen sajnos, elég sok pontatlan kotta van forga­lomban. Új kiadások esetén most már lehetőségem nyílik az ellenőrzésre, a pontosításra.

A rákosligeti Gregor József Általános Iskolában tekinthető meg 2014 óta Babusa János „A bronzból éneklő idő” című Bartók-szoborcsoport gipsz alapja. (Kép: Kulcsár László.)

– Miért ilyen soká hozták haza a hamvakat?

– Gondoltunk rá tulajdon­képpen már 1945-ben is. Soká­ig hol Amerikában, hol Magyarországon nem tartottuk al­kalmasnak a politikai helyzetet arra, hogy hazaszállítsuk a hamvakat. Az ötvenes években én haza se jöhettem. Később egyéb szempontok gátolták a terv megvalósítását. Valójában 1984-től vettük komolyan fontolóra e tervet. Kérésünknek mind a magyar, mind az ame­rikai kormány fenntartás nél­kül eleget tett. Most, hogy si­került hazahozni magyar föld­re édesapám hamvait, és itt végső nyughelyre helyeztük, megkönnyebbültem. Évek óta nyomasztott ez a feladat. S ahogy telt-múlt az idő, s mi Bé­la bátyámmal egyre korosab­bak lettünk, nem halaszthattuk tovább.

– Minden úgy sikerült, ahogy eltervezték?

– Az eredeti tervet módosí­tanunk kellett. Az volt az el­képzelésünk, hogy Franciaor­szágból vonaton hozzuk haza, megállás nélkül a koporsót. Ehhez a MÁV külön kocsit ígért. De végül is elálltak ígé­retüktől. így autót béreltünk, és mint nyilván tudják, megálltunk több helyen is, ahol kisebb-nagyobb ünnepségekkel megemlékeztek az emberek Bartók Béláról.

– Ha van túlvilág, ön szerint Bartók Béla elégedett volt ez­zel a temetéssel?

–  Édesapám nagyon puritán ember volt. Biztos nem hitte volna, hogy ennyi ember rója le majd a kegyeletét. Talán nem tetszett volna neki, hogy a ravatalozóban állandóan a Concerto volt a háttérzene. De azt hiszem, én is. testvérem is. hálásak lehetünk, hogy szülőha­zája olyan szépen, olyan nagyszabásúan emlékezett meg Bartók Béláról.