Volt élet a digitalizálás előtt is, bár lehet, hogy nem tudnak róla. Jó példa erre az alábbi kis történet. (A nyitó képen: a szerző Bartók Péterrel; a fotókat Szigeti Tamás készítette.)
2017. szeptember 14-én mutatták be Bartók Péterrel, a zeneszerző Amerikában élő fiával az ott forgatott portréfilmet. A beharangozó reklámokban úgy hirdették, hogy magyarországi újságírónak még nem adott interjút Bartók Péter. Ezt azonnal cáfolta a Heti Válasz, mondván, hogy az ő munkatársuk már 2005-ben készített Amerikában anyagot vele.
Csakhogy arról ők sem tudtak, hogy jó másfél évtizeddel azelőtt, 1988. július 16-án a Magyar Hírlapban már megjelent a Bartók-házban vele készült beszélgetésem. Ez is megerősíti, hogy az időszámítást a jövőben így kell kalkulálnunk: D.E. vagy D.U., azaz digitalizálás előtt vagy után. Lapom, a hajdani Magyar Hírlap ugyanis csak 1994-től archiválta ekképpen a megjelent cikkeket, képeket.
Apám puritán ember volt
– Fáradjon előre – mutatja az utat a budai, Csalán utcai ház kertjében Bartók Péter –, látja, még mindig itthon érzem magam. Az ünnepség épp véget ért, a vendégek szálingóznak kifelé, a Bartók-emlékház kertjében beszélgetünk Bartók Béla kisebbik fiával, aki 1941 óta él Amerikában.
– Ha jól tudom, Bartók Béla 1940-ben koncertkörútra és a Columbia Egyetem meghívására egy bizonyos hagyaték rendezésére indult Amerikába, ön ekkor gimnazista volt Sárospatakon, s egy évvel szüleinek elutazása után, mondhatni az utolsó pillanatban határozta el, hogy meglátogatja őket Amerikában. Hosszúra nyúlt ez a látogatás…
– De az amerikai utazás is hosszúra nyúlt. 1941-ben több mint 2 hónapig utaztam, míg eljutottam Amerikába. Ott is abba a városba, ahol szüleim laktak. A földalatti vonat megállt a Columbia Egyetem előtt. Éppen eltűnődtem, hát bizony itt dolgozik édesapám, majd kiszálltam egy megállóval lejjebb. Taxit keresve, hátulról megpillantottam egy fehér hajú bácsit, akinek nagyon ismerős aktatáskája volt. Taxi helyett édesapámmal találkoztam.
– Aztán nemsokára belépett az amerikai hadseregbe. Miért tette?
– Ahhoz, hogy az ember amerikai állampolgárságot kapjon, a hadseregben kell szolgálni. Arra is gondoltam, hogy ha mindenki részt vesz a háborúban, én se vonhatom ki magam. Édesapám ugyan nem örült, hogy beléptem az amerikai hadseregbe, de édesanyám, Pásztory Ditta értette megfontolásaimat. Másfél évig Panamában hajót javítottunk, mert külföldieket nem küldtek közvetlen frontszolgálatra. Néhány nappal a japán háború befejezése előtt leszereltem. 1945. augusztus 17-én tértem vissza szüléimhez, s akkor még reménykedtem, hogy édesapám meggyógyulhat. Ekkor augusztusban együtt másztuk a hegyeket, és édesapám titokban a -III. zongoraversenyt komponálta, amelyet anyámnak szánt születésnapi meglepetésül. Szeptemberben aztán állapota hirtelen megromlott…
– Bartók Béla temetése szeptember 28-án egy pénteki napon volt, s úgy tudom, igen kevesen állták körül a koporsóját…
– Igen, az 52. utca és a Lexington Avenue sarkán levő templomban, ahol búcsúztattuk, talán 25-en voltunk. A temetőben már csak 20-an vették körül a sírt.
– Édesapja halála után ön lemezkiadással foglalkozott?
– Először egyetemre jártam, majd hangtechnikusként, hangmérnökként dolgoztam különböző embereknek. Ismeri ezt a „Saját hangja, vigye haza!”, ügyet. Később kisebb hanglemezgyártó vállalatok lettek a klienseim, ekkor jött divatba a hosszan játszó lemez, és a korábbi cipőárusok és vendéglősök ebben szimatoltak nagy bizniszt. Közben passzióból magam is kiadtam néhányat édesapám műveiből. Akkoriban ezekből nagyon kevés volt piacon. Terveztem, hogy kiadom összes műveit, de ez nem sikerült. Most már nincs is szükség rá, világcégek forgalmazzák.
– És meddig működött az ön cége, a Bartók Records? S mi ez egyáltalán? Lemezgyár, társaság?
– Még ma is működik. A titkárnőm és én vagyunk a társaság. Elkészítjük a mesterlemezt különböző felvételekből, legyártatjuk a lemezgyárral, amely az elkészült felvételeket elküldi nekem. A lemezek a garázsba kerülnek, és én szállítom a megrendelőknek. Most szereztem meg a jogot, hogy elkészítsek egy lemezt, amelyen édesanyám a III. zongoraversenyt játssza. Valamikor ez forgalomban volt, de aztán eltűnt a piacról. Tudom, léteznek jobb előadások is, mint Pásztory Dittáé, de ennek mégis csak az a különlegessége, hogy ezt a darabot neki komponálta édesapám. Azonkívül Bartók-partitúrák gondozásával is foglalkozom, hiszen sajnos, elég sok pontatlan kotta van forgalomban. Új kiadások esetén most már lehetőségem nyílik az ellenőrzésre, a pontosításra.
A rákosligeti Gregor József Általános Iskolában tekinthető meg 2014 óta Babusa János „A bronzból éneklő idő” című Bartók-szoborcsoport gipsz alapja. (Kép: Kulcsár László.)
– Miért ilyen soká hozták haza a hamvakat?
– Gondoltunk rá tulajdonképpen már 1945-ben is. Sokáig hol Amerikában, hol Magyarországon nem tartottuk alkalmasnak a politikai helyzetet arra, hogy hazaszállítsuk a hamvakat. Az ötvenes években én haza se jöhettem. Később egyéb szempontok gátolták a terv megvalósítását. Valójában 1984-től vettük komolyan fontolóra e tervet. Kérésünknek mind a magyar, mind az amerikai kormány fenntartás nélkül eleget tett. Most, hogy sikerült hazahozni magyar földre édesapám hamvait, és itt végső nyughelyre helyeztük, megkönnyebbültem. Évek óta nyomasztott ez a feladat. S ahogy telt-múlt az idő, s mi Béla bátyámmal egyre korosabbak lettünk, nem halaszthattuk tovább.
– Minden úgy sikerült, ahogy eltervezték?
– Az eredeti tervet módosítanunk kellett. Az volt az elképzelésünk, hogy Franciaországból vonaton hozzuk haza, megállás nélkül a koporsót. Ehhez a MÁV külön kocsit ígért. De végül is elálltak ígéretüktől. így autót béreltünk, és mint nyilván tudják, megálltunk több helyen is, ahol kisebb-nagyobb ünnepségekkel megemlékeztek az emberek Bartók Béláról.
– Ha van túlvilág, ön szerint Bartók Béla elégedett volt ezzel a temetéssel?
– Édesapám nagyon puritán ember volt. Biztos nem hitte volna, hogy ennyi ember rója le majd a kegyeletét. Talán nem tetszett volna neki, hogy a ravatalozóban állandóan a Concerto volt a háttérzene. De azt hiszem, én is. testvérem is. hálásak lehetünk, hogy szülőhazája olyan szépen, olyan nagyszabásúan emlékezett meg Bartók Béláról.