Sokszor halljuk a hírekben, hogy milyen bizonytalan a helyzet Afrika háborús övezeteiben, ahol a rajtaütéses mészárlások és a nyomor elől milliók menekülnek el hazájukból, hogy gyűjtőtáborokban várják sorsuk jobbra fordulását. Ezekről a polgárháborús körülményekről vajmi keveset tudunk, pedig a Szaharától délre eső területeken, jó néhány országban ugyanaz a helyzet. Talán ezért van, hogy a rendező nem is nevezi nevén a térséget, történhet akár több ország, nép területén.
Jómagam pár éve Jaksity Kata riporter „Gyermekéletek, asszonysorsok” című hatrészes, dokumentumfilm-sorozatából, illetve annak a „Florance – az ugandai szex-rabszolgalány” című filmjéből láttam, hallottam először e dolgok hátteréről. Afrika egymilliárdnyi népességéből 26 millió belső menekültet tartanak nyilván, aki nem csupán a szegénység és éhség elől, sokkal inkább életük védelmében kénytelen elhagyni otthonát. Az afrikai országok egy részét nem normál értelemben vett demokratikus kormányok vezetik, ráadásul évtizedek óta polgárháborúk teszik még bizonytalanná az életet. A kontinens kincseit ma is gátlástalanul megrabolni kész érdekcsoportok fellázítják és felfegyverzik az úgynevezett lázadókat, megvásárolják a korrupt vezetőket, hogy aztán szabadon halászhassanak a zavarosban. Nem politikai hatalomról, az ország életének jobbra fordításáról van szó: egyik ugandai lázadó csoport stratégiája az, hogy rátámad a védtelen falvakra, porig égeti házait, lemészárolja a velük egyazon népből való békés civileket, és elrabolja a gyerekeiket. Belőlük agymosással, fenyegetésekkel és kegyetlenséggel kiöl minden emberi érzelmet, „gyilkológépeket” kreál belőlük, akik még az épp az ő megmentésükre siető katonák ellen is képesek fegyvert használni. A gyermeklányokból szexrabszolgát csinálnak, akiket egy idő után még a megszült gyermekeik is kötnek fogvatartóikhoz, nem csupán a megfélemlítés és rettegés. De térjünk rá a filmre!
Miközben egy várandós nő hangját halljuk, aki még meg sem született magzatának mesél arról, hogy el kell mondania a történetét, mert lehet, hogy a megszületése után már képtelen lesz szeretni gyermekét, megismerkedünk magával a főhőssel is. A 12 éves Komona (Rachel Mwanza) egy nyomorúságos vízparti településen él mindaddig, míg a Nagy Tigris gerillái rajtuk nem törnek, és szinte mindenkit lemészárolnak. Komonát azzal bírják rá, hogy saját szüleit lője le, hogy többet fognak szenvedni, ha a gyilkosságot a fegyveresek követik el helyette – bozótvágó késeikkel. A kislányt szülei is bíztatják, a szörnyű tett megtörténik, majd a csapat tíz, életben hagyott gyereket és némi fegyvert magával hurcolva eltűnik a dzsungelban. A gyerekeket testi és lelki drillel, meg tudatmódosítókkal nevelik rá arra, hogy eztán az apjuk és anyjuk a kalasnyikovjuk lesz, a kormány katonáival való harcokban.
Komona az átéltek, a hallucinogén növényi szerek és az életüket átfonó babonák között látomásokkal küszködik: szüleinek és a megölt katonáknak hamuszürke szellemét látja, s mikor kiderül, hogy egy felderítéskor épp ezek segítik megmenekülni a halálból, sámánként kezdik tisztelni, sőt, a Nagy Tigris (Mizinga Mwinga) győzelmeit segítő sámánkodásokat várnak el tőle. A lány egy nagy győzelem után egy kamasz bajtársával, akivel lassan érzelmi kapcsolatba kerül, megszökik a felkelőktől. A szőke és világos bőrszínű fiú, Varázsló (Serge Kanyinda) szeretné feleségül venni a lányt, de ehhez előbb hagyományosan egy fehér kakast kell szereznie, csak ez nem is olyan egyszerű. Végül úgy látszik, hogy Varázsló rokonánál, Hentesnél (Ralph Prosper) nyugalomra is lelhetnek, csakhogy rájuk talál egy különítmény, amelynek az a feladata, hogy a Nagy Tigris sámánját visszavigye. A parancsnok (Alain Lino Mic Eli Bastien) azonban teherbe ejti a lányt, aki viszont megöli őt. Kamona azt a sugallatot kapja szülei szellemétől, hogy csak úgy szabadulhat meg a múltja árnyaitól, ha visszamegy a falujába végtisztességgel eltemetni őket. Így hát a 14 éves, gyermekét egyedül világra hozó, özvegy anya elindul teljesíteni ezt a kötelességét, amivel még megölt szüleinek tartozik.
Mondhatnák sokan e tartalmi összefoglalót olvasván: ez már sok nekem! Igen, nem mindig könnyű nézni ezt a filmet. (Nem véletlenül 16 év a korhatár) Csak a vietnami apától és francia–kanadai anyától származó montreali rendező tud valami olyasmit, amit úgy mondanék: egy szenvedéstörténet alatti katartikus megtisztulás. A hősnek is, a nézőnek is.
Rettenetes elgondolni, hogy Afrikában gyermekkoruktól fosztanak meg kisfiúkat és kislányokat, hogy harci kutyákká züllesztve őket, kiöljék belőlük a lelket. De ebben a történetben utat tör magának a lélek is, mint sziklás talajból az apró növény. Itt az emberek segítenek, begyógyítani a sebeket és megkönnyíteni egymásnak az amúgy nehéz sorsot és életet. Van például egy kemény arcú rendőr (Jonathan Kombe), aki észreveszi a már-már ájult nőt, és mint akiben felébred valami emlék, minden erejével azon van, hogy akár egy halottszállítóval is, de segítsen eljutni neki a rokonaihoz.
A film vége felé látható egy szép jelenet, mikor a teljesen elcsigázott anya és gyermeke mellett megáll egy teherautó, amelynek platóján emberek ülnek, és amelybe még kerékpárosok is kapaszkodnak. Mikor a lány azt mondja, hogy semmi pénze sincs, hogy felszállhasson, a sofőr azt feleli: itt egyiküknek sincs. És mikor felkapaszkodik a platóra, egy asszony máris átveszi tőle a csecsemőt, hogy az anya megpihenhessen egy kevéssé. Az ilyen momentumok ellenpontozzák a kegyetlenséget és szenvedéseket, amikből a legtöbb nincstelennek kijut. És a néző is elkezdi magában feldolgozni, mit is lát. A mosolyogtató babonákat épp úgy, mint a lelkekbe égő sebeket.
Bármilyen furcsa, de az film humánus, és a végén, mikor már csak a stáblista fut, a nevetve zsibongó gyerekhangok is az élet legyőzhetetlenségébe vetett hitet üzenik.
Nem véletlen, hogy A háború sámánja sikert arat fesztiválokon és a mozikban. Kegyetlensége sosem válik öncélúvá, és lírája sosem lesz érzelgős. Hogy ez a kemény és ütős emberi történet a néző szívéhez és agyához így eljut, abban oroszlánrésze van a főszereplő Rachel Mwanza csodálatos játékának, amit méltán ismertek el Berlinben. Tulajdonképpen minden szereplő annyira hiteles, mintha dokumentumfilmet látnánk, és ez a forgatókönyvíró-rendező jó színészvezetését dicséri. Hasonlóképp Nicolas Bolduc operatőri munkája is nagyon tetszett, mert hiteles hangulatok és ritmusok szerint kezeli a kamerát. Nagyon elmélyült csapatmunka van ebben a filmben, amelynek zenéje különösen izgalmas azoknak, akik kedvelik az afrikai dallam- és ritmusvilágot. Meggyőződésem: jó, hogy feliratozva láttuk a művet, mert így a franciával keveredő valamelyik afrikai nyelv akusztikája külön színt adott a látottaknak.
Mindent egybevetve A háború sámánja fontos film ahhoz, hogy megismerjük ennek a még mindig titokzatos kontinensnek a mélyebb titkait, belelássunk az életébe, megértsük menekültjeinek a cselekedeteit, és másként nézzünk fekete embertársainkra. Minél több emberhez jut el ez a film, annál közelebb jutunk egymáshoz lélektől lélekig.