Harmincéves csend

Távol a politikától ritkán fényezi magát az ember, főleg az nem, aki szívesebben áll a tömegben, mint a sor elején, olykor mégis történik valami, most például Varga Judit, igazságügyi miniszterünk és Dobrev Klára uniós képviselőnk emlegeti a másik felmenőjét, a nagyapa komcsi-szoci, illetve az apa megélhetési besúgó múltját pörgetve a világhálón. (A nyitó képen Nadia Comaneci; fotó: steemit.com)

El tudom képzelni, hogy tapsok, bravók is elhangzanak a csörte szurkolói között, pedig a történtekkel egyik utód sem büszkélkedhetne. Látszólag semmi okom a beavatkozásra, a hölgyek nagykorúak, ha bajuk van egymással, majd elintézik, nekem a hangzavar nem tetszik, egy idő után már zavaró a ricsaj, és bármennyire veretesek is az egymás fejéhez vagdosott mondatok.

Mindezt csak azért említem, mert november 28-a van, Stefánia és életem egyik legnevesebb napja. Már többször megírtam, de olykor az unalom az ismétlés gyermeke, hogy kereken 30 évvel ezelőtt, 1989-ben Szegeden, a Royal Szálló halljában találkoztam Nadia Comanecivel, a románok többszörös olimpiai bajnok tornászával (1976-ban a világ legjobb női sportolójának választották), de akkor a hazájából menekült, és Magyarországon bujkált. Titokra bukkantam, és nem engedtem a kísértésnek. Hallgattam, pedig ha publikálom a történetet, talán egész életem másként alakul, de én együtt éreztem a Securitate, a román titkosszolgálat elől menekülővel, azóta sem fikázom a békés migránsokat vagy a háború ostorával hajtottakat, szóval befogtam a számat, nem írtam, nem beszéltem, megvártam, hogy Nadia átjusson Svájcba, és újságíróként csak azután jelentkeztem a világszenzációval.

E történettel napjaink hangcsörtetőinek üzenem, hogy a lelkiismeret olykor a politika vagy a szakmai hírnév elé tolakodhat, ilyenkor felesleges a sértegetés, a múlt emlegetése, a nagy egymásnak feszülés, a kimondott szavakat előbb vagy utóbb elfelejthetjük, de a csend olykor egy életen át bennünk maradhat.

Én aztán tudom…