Már jócskán elöntötte a víz az alsó rakpartokat, ahová napok óta tilos behajtani. A jó hír viszont az, hogy a Vörösmarty térre – ha éppen nem esik – sokan eljönnek. (Vagy betévednek a katasztrófaturisták, mielőtt megnéznék minden idők legmagasabb dunai vízállását.)
Van látnivaló bőven ünnepi könyvhéten is: a kiadók pavilonjainak pultján roskadozó kiadványok. Nem mind újdonság, de sokan nem is ezeket keresik, hanem olvasmányt, mert (talán) jön a nyár, a szabadság. Aki a divatos lektűröket kedveli, könnyed történeteket, friss magyar krimiket, vagy életrajzokat éppúgy nem csalódik, mint a tartalmasabb kötetek iránt érdeklődők. Utóbbiakat kevésbé tanácsos napozás közben, vagy állva a villamoson olvasni. Elszánt összpontosítást kíván például Naomi Klein Sokkdoktrínája, amelyben a kanadai szerző korunk kapitalizmusának titkát térképezi fel, miközben a nyereségvágy nemzetközi lovagjainak nyomába ered. Más szakkönyveket is találhatunk az Akadémiai, a Kossuth vagy a Tinta kiadónál: nyelvészetit, történelmit és így tovább.
A kortársi magyar szépírók közül Esterházy Péter, Temesi Ferenc és a regényíróként is „befutott” etológus, Csányi Vilmos új kötete iránt mutatkozik a legnagyobb érdeklődés. A klasszikusok közül Márai Sándort veszik kézbe sokan, főként azt az újdonságot, amely az Egy polgár vallomásainak folytatása.
Nem nehéz megjósolni, hogy kelendő „árucikk” Joseph Ratzinger Jézus-trilógiája, Regős István Attila Prométheuszról, az „emberiség mártírjáról” szóló műve. És persze jól fogynak a gyerekkönyvek; különösen, ha családostul keresik föl a háromnaposra rövidült könyvhetet.
Aki pedig nem jut ki a könyvhétre, az is „jól jár”, ha értesül egy-egy kiadványról. Az Infovilág régi szerzőjét, Csepeli György szakkönyve ihlette meg. A professzor a politikai hatalom antropológiáját boncolgatja, az újságíró viszont saját gondolatait vetette papírra (képernyőre), hogy kedvet csináljon a kötet elolvasásához.
Az alábbiakban Kocsis Tamás jegyzetét közöljük.
Csepeli György: „A hatalom anatómiája”
Avagy: az állam én vagyok?
A hatalom köz- és önveszélyes, miközben társadalmilag nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen. A szerző gondolatain töprenkedő olvasó számára ez lehet az első számú lecke Csepeli György több, mint 200 nyomtatott oldalon összegyűjtött tapasztalatgyűjtemény alapján , amelyet írója „A hatalom anatómiája” cím alatt foglalt egy kötetbe. A Kossuth Kiadó meg akár ennek az egyetlen igazságnak a szorgosabb terjesztése végett is dönthetett úgy, hogy a könyvet kiemelt időpontban, a könyvhét választékában jelentesse meg.
Unortodoxiákban nevelkedő hazai világunk ezúttal olyan művet kapott a kezébe a nem éppen szokványos szakmát űző neves és széles körben becsült szociálpszichológus professzortól, aki – saját szándéka és a könyv gondozóinak megfogalmazása szerint is, ráadásul gazdag személyes tapasztalatokra hivatkozva – „nem ortodox módon közelít a politika világához”, vagyis ahhoz a terrénumhoz, „ahol a rend és a káosz találkozik – ez pedig a legfelső politikai hatalom.”
S mert az „a legfelsőbb politikai hatalom” éppen rólunk, állampolgárokról szól, ezért kell jól odafigyelnünk arra, amit a könyv nem titkolt céljaként elénk tár. Segíteni igyekszik bennünket – az olyan közembereket, akik persze gondolkodnak és nem bánják, ha legalább kevésbé, mint többé értik, mi is történik valójában körülöttük, körülöttünk és velünk –, hogy megismerjük és fel is ismerjük egyrészt a hatalom megszerzésének és megtartásának praktikáit, de főként magának a politikának a valós természetét. Nem utolsó sorban pedig magát a politikát jól-rosszul gyakorló politikust.
Ha tudni akarod, tisztelt olvasó, mi a gyakorlatban az, amit manapság szívesen politikai kommunikációként emlegetnek, okosabban és tájékozottabban teszed le ezt a könyvet, mint amikor kinyitottad. Ezeknek az új ismereteidnek a birtokában meg is világosodsz: a botrány ebben a környezetben, amely „az emberi lét határhelyzetéről” (!) tudósít, épp úgy a többnyire nagyon-nagyon tudatosan átgondolt praktikák része, mint a tények manipulációja vagy az oly gyakran ellenségnek tekintett ellenfelek szándékos meghurcolása, megtervezett lejáratása, amit a politikai hétköznapok bulvárnyelvén mostanában leginkább „karaktergyilkosság” szóval szokás emlegetni.
Mindez azonban nem változat azon, amivel – tetszik-nem tetszik – mai, modernnek nevezett világunkban általában, például rendkívüli árvízhelyzetekben pedig különösképpen nagyon konkrétan együtt kell élnünk: „A politikuson kívül senki sem maradt, akié a szuverenitás lehetősége abban az értelemben, hogy elrendelheti azt a rendkívüli állapotot, mely túl van a renden”. S ez akkor is így van, ha ehhez Csepeli bújtatott filozófiával rögtön hozzáragasztja azt is, hogy ez „a rend bizonyosságához képest maga a teljes bizonytalanság.”
Az élet – minden bizonytalanságával.
Ravaszul megcsavart a gondolati kettősség, de lehet és érdemes rajta elmélkedni. XIV. Lajos, a legendás francia „Napkirály” („Le Roi-Soleil”) a 17. század abszolút monarchájaként azt hirdette önmagáról, hogy „Az állam én vagyok” (L’état c’est Moi”). Ennek folytatásaként vallhatja-e a mai kor politikusa, hogy „a hatalom én vagyok”? Vagy az új évezred európainak számító politikusa legyen mégis inkább az, akit anno már az ókor görög bölcsei „kitalálták”: egyszerűen csak közügyek közérdekhű szolgálója?
Lehetséges ez vagy álomkergető utópia? Keresse rá mindenki a maga a válaszát! Ezt szolgálja ez a könyv is.