A hipnózis leginkább az álomhoz hasonló, mesterségesen előidézett olyan állapot, amelyben a hipnotizált alany akarata alá van rendelve a hipnotizőr, azaz egy olyan személy akaratának, aki őt ebbe az állapotba juttatta. Ez a kicsit körmönfont meghatározás azért kellett, mert ennek a könyvnek és filmnek sarkalatos pontja a hipnotizálás.
Bár a pszichológusok sokat tudnak a hipnózisról,a szélesközvélemény számára még mindig kicsit misztikus dolog, amiről sok szakmai tévedés is kering. Az talán már köztudott, hogy nem mindenki képes hipnotizálni, nem mindenkit lehet hipnotizálni, és legfőképpen senkit sem lehet hipnotikus állapotban olyasmire rávenni, amit józan, éber állapotban nem tenne meg. Jómagam nem foglalkozom a témával, éppen ezért, ha bármi fenntartásom lehet is ezzel a mindvégig izgalmas filmmel kapcsolatban, csak annyi, hogy volna néhány kérdésem, bizonytalanságom a filmben látottak szakmai pontosságával, hitelességével kapcsolatban. De miként a gyerekek játékának is egyik alapja a „mondjuk, hogy…”, és attól fogva az úgy van, én sem szeretném ennek a kriminek az élvezetét elrontani, logikailag számomra bizonytalannak látszó problémázgatással.
A történet egy bizonyos Lars Kepler 2009-ben megjelent regényének megfilmesítése, amelyből csak Svédországban több mint egymillió példány fogyott el, és amely írói álnév a svéd Alexander Ahndoril és Alexandra Coelho Ahndoril házaspárt fedi. „A hipnotizőr” az első a Lars Kepler által tervezett, nyolcrészes Joona Linna-regénysorozatból.
A történet szerint a rendőrség egy edzés után vérbe fagyva találja meg a testnevelőt a sportcsarnokban, és mire a családját értesítenék, addigra már lemészárolták a feleségét és a kislányát is, egyedüli túlélőként pedig fia, Josef (Jonatan Bökman) sebekkel borítva, kómás állapotban kerül kórházba. Joona Linna (Tobias Zilliacus), a stockholmi rendőrség felügyelője jön rá a látszólag különálló két eset összefüggéseire, de a fiút nem tudja kihallgatni. Daniella doktornő (Helena af Sandeberg) egyetlen lehetséges megoldásként javasolja az egykor elismert, mára megbélyegzett Erik Maria Bark pszichiáter (Mikael Persbrandt) bevonását az ügybe, aki hipnózissal próbál megtudni valamit Joseftől, főként, hogy megvédhessék a valahol még életben lévő nővérét, Magdalénát (Eva Melander). Erik magánélete is kissé zilált: erős altatókkal alszik, felesége, a festőművész Simone (Lena Olin) nem bízik már benne, mert valami kapcsolata volt Daniellával. Aztán erőszakos cselekmények akaratlan részesévé válik: egy titokzatos támadó elrabolja gyermeküket, Benjamint (Oscar Petterson) és fenyegető üzenetet hagy hátra, ha nem hagyják abba a hipnózisos információszerzést.
Lévén krimi, a történetből többet elárulni nem szabad. A nyomozó, hogy elkapja a gyilkost, órákig tanulmányozza a tetthelyet, elemzi a részleteket, amíg képes lesz az elkövető fejével gondolkodni és elsajátítani a módszerét. Amikor a gyilkos agya nyitott könyvvé válik számára, nem csak azt látja pontosan, hogyan követte el a bűntényt, de egy rég elfeledett családi titkokra is lassan fény derül. Eközben a hipnotizőrt és feleségét is ismét összehozzák az események.
Paolo Vacirca forgatókönyve nagyon jó sodrású, erős történettel segíti a 25 éves hollywoodi karrier után hazatérő Lasse Hallström első pszicho-thrillerjének a leforgatását. Az alakok plasztikusak, a szövegek jók, a fényképezés (Mattias Montero) és vágás (Thomas Tang sfk [a filmvágók svéd szervezetének tagja], Sebastian Amundsen sfk) feszültséget keltő. A helyszínt nagyon sokszor ablakon keresztül látjuk, ezzel is érzékelve a meglesettséget. Bár naturálisan véres jeleneteket is látunk, a horrorisztikusságot könnyedebb pillanatok is oldják, de nem feledtetve a sejtelmes feszültséget, amit Oscar Fogelström zenéje is hordoz.
Lasse Hallström olyan filmek után fogott neki első krimijének, mint az ABBA-mozifilm, a Kutyasors, Az igazi, a Csokoládé, a Kedves John stb., de ez a legkevésbé sem érződik A hipnotizőrön. A misztikus bűnügy, a családi, magánéleti gondok ábrázolása nagy szakmai ismeretanyagról tesznek tanúbizonyságot.
A színészeknek jó alakításokra ad lehetőséget a történet. A finn Tobias Zilliacus nyomozója nem az akciófilmek izompacsirtája, sokkal inkább töprengő fejjátékos, a saját problémáit is hordozó csöndes, magányos alkat. Mikael Persbrandt Erik szerepében nagyszerűen érzékelteti ennek a szerepnek az összetettségét a gondok között vergődő szakember válságától a szakmai hitelességig. Simone alakjában a rendező felesége, Lena Olin, nagyon kulturált visszafogottsággal mutatja be ennek az asszonynak az egyre bizonytalanodó helyzetét a családban. De a többiek is, mind bizonyítják a jó színészvezetés fontosságát.
A fentieket összefoglalva azt mondhatom: jó élménnyel térhet haza a moziból a néző, és aki megkedvelte Joona Linna figuráját, várhatja a folytatást, mert a színész nyolc filmre máris leszerződött a szerepre.