Nem akarom elviccelni, mert a helyzet nem vicces. Férfiember zsigerből irtózik a gyűrűzéstől, amikor hallja, hogy valakinek az ujjára húzzák, rögtön elfogja a szánakozás. A lányok, a nők persze mások, ők mindig a költöző madarakra gondolnak, olykor azokat is meggyűrűzik, otthonra lelnek, ráadásul beutazhatják a fél világot.
Nem véletlen, hogy hazánk egyik újkori nagyasszonya gyémántgyűrűt látna minden sorstársa kezén, ezt kedvesük ajándékaként viselnék, és még mosogatás vagy a kukában turkálás idején sem válnának meg tőle. A gyűrű amolyan nyomkövető, helyzet-meghatározó, anyaga, mérete pontosan jelzi, hogy viselőjének hol van vagy nincs helye e világban, ha tehát például egy közmunkás emeli a kezét valakire, az nem olyan, mintha egy polgármester emelné kezét egy közmunkásra, mert az ütés – bár lehet egyforma erősségű – mégis kétféle: elkeseredett az egyik, megalázó a másik.
Szóval, amikor rákényszerülünk, gyűrjük, s mert muszáj, tűrjük.
Humorról beszélve szomorú, hogy ilyesmi jut az ember eszébe: a Karinthy-gyűrű odaítélése megérdemelne valami méltó elmélkedést írókról, előadókról, a stand up művelőiről, azaz mindazokról, akik ablakpucolóként próbálkoznak letörölni valamit otthoni, hivatali arcunkról, egyre kevesebb sikerrel: a légyszart könnyebb eltüntetni, mint a szomorúságot.
Ráadásul a mai magyar humoristák hátrányos helyzetűek, ők soha nem tudnak annyi hülyeséget, jó vagy rossz viccet kitalálni, mint közéletünk nagyjai. Alig van nevetségesebb egy buta oktatási államtitkárnál, a magyar nyelvért harcoló, de a hivatását helyesen leírni képtelen köztársasági elnöknél, a hazát Szűz Máriának ajánlgató ex-pártvezérnél, és a többi szövegükbe belegabalyodó, sunyi, csetlő botló mégis rátarti megmondó embernél.
A közönség mégis őket imádja, a parlamenti bohócokat, visszatapsol, újrázást kér, annyira odavan a produkciójukért, hogy már észre sem veszi, ha belehal ünneplésükbe…