Olvasóink bizonnyal emlékeznek még a Magyar Hírlap úttörő jellegű publikációira, amelyekben Carl Lutz svájci követségi konzul (és társai) II. világháborús embermentő tevékenységét próbáltuk fölkutatni. (Ki emlékszik Carl Lutzra, 60 ezer ember megmentőjére?) Azóta itthon is, Svájcban is Lutz-bizottság alakult azzal a céllal, hogy magyar és svájci erkölcsi s anyagi támogatással végre méltó emlékművet állítson annak a férfinak, aki magyar üldözöttek tízezreit mentette meg a biztos haláltól, miközben ezeregy alkalommal kockáztatta saját és felesége életét. Lutz konzullal együtt sokan küzdöttek a legszörnyűbb hónapokban, 1944 őszétől egészen az ország fölszabadulásáig. Köztük volt az ugyancsak méltatlanul elfeledett másik svájci, Friedrich Born. Az ő bizalmas jelentéséhez is sikerült hozzájutnunk, miközben a Lutz konzul vezette svájci mentőakció részleteit kutattuk V. Bálint Éva kolléganőmmel közösen Svájcban. E helyütt szeretnék köszönetet mondani a Svájcban élő hazánkfiának, dr. Agócs Attilának, aki időt, fáradságot és anyagiakat sem kímélve segítette a Lutz-kutatásunkat. Az alábiak 1989. szeptember 24-én jelentek meg az akkor tekintélyes és mértékadó Magyar Hírlap című napilapban.
Friedrich Born a Svájci Kereskedelmi Központ budapesti kirendeltségének a vezetője volt. Tudnivaló, hogy akkoriban a svájci követségen nem működött kereskedelmi attasé, ezt a munkakört lényegében a kirendeltség vezetője töltötte be. Born 1944. május elején (hosszabb otthoni szabadsága után) tért vissza Budapestre – immár a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága delegátusaként. Embermentő tevékenységét kezdettől fogva összehangolta részben Lutz konzuléval, részben pedig a zsidó önmentő szervezetekkel. Born Vöröskereszt-küldött – irja a Lutzról szóló életrajzi kötetében Alexander Grossmann – gyakran élesen tiltakozott az akkori magyar kormánynál és a német követségnél is a zsidóüldözés és -deportálás ellen. Amikor aztán végleg megbizonyosodott, hogy csupán diplomáciai úton vajmi keveset érhet el, a segítségnyújtás más eszközeihez folyamodott. Körösy Kornél egyetemi tanár bemutatta Bornnak a Zsidótanács egyik tagját, Komoly Ottót, akiben kiváló szövetségesre és munkatársra talált. Kinevezte a Nemzetközi Vöröskereszt A-szekciójának a vezetőjévé. Ez volt az a részleg, amely Friedrich Born tudtával és segítségével lényegében korlátlan mennyiségben adott ki Vöröskereszt-munkatársi igazolványokat és védleveleket. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága és az A-szekció épületei területenkívüliséget élveztek.
Born eredetileg 1944. március 20-a táján szeretett volna visszatérni Budapestre Svájcból, csakhogy ebben az ország német megszállása megakadályozta. Vöröskereszt-delegátusként a munkáját csak május közepén tudta megkezdeni, amikor is az ügyek intézését átvette elődjétől, Jean de Davier-től.
„…A két hónapja tartó német megszállás rendkívüli mértekben megváltoztatta az ország arculatát, közéletét, de még az egyes emberek viselkedését is. A nemet parancsnokságok (feltehetően szándékosan és meggondoltan) mindent elkövettek, hogy – különösen Budapesten – a lehető legkevesebb látsszék erőszakos módszereikből. Német egyenruhát csak elvétve lehetett látni Budapest utcáin. Az éttermek és szórakozóhelyek jóformán zavartalanul működtek, csupán a szokásosnál korábban zártak. Ám aki régebbről ismerte az országot, az hamar észrevette: szörnyű folyamat van készülőben, sőt már meg is kezdődött. Munkához láttak a Gestapo leghírhedtebb képviselői… Az ellenzéki és megbízhatatlannak látszó politikusok, üzletemberek, valamint az országos hatóságok hivatalnokai, a gazdasági szervezetek tisztviselői után kémkedtek, megfenyegették őket, egyre több olyan magyar személyiséget raboltak el és deportáltak, aki megpróbált szembeszállni a baljós fejleményekkel.
Röviddel a német megszállás után megszülettek a zsidóság elleni azok az intézkedések, amelyek az egész civilizált világ fölháborodását és a legnagyobb fokú keserűség viharát keltették…”
Ezt a magyar vidéki zsidóság gettókba hajtása, deportálása elleni nemzetközi tiltakozás követte, amely a Horthy-kormányt végül is arra késztette, hogy átmenetileg megakadályozza a magyar zsidóság elhurcolását német koncentrációs és haláltáborokba. Az üldözöttekért többször és keményen szót emelt a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága nevében a magyarországi delegátus, Friedrich Born is.
Ugyancsak az ő feladatai közé tartozott a lengyel, a jugoszláv, a francia,az olaszkatonai és polgári internáltak, az angol, az amerikai és a szovjet hadifoglyok érdekeinek a képviselete, élelmiszerrel való ellátása, a segélyküldemények továbbítása, a budapesti svájci kolónia rendszeres segítése, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága orvosi-egészségügyi bizottságának a megszervezése, a gyógyszer-ellátás, a Vöröskereszt-védelemért folyamodó intézmények felügyelete. Köztük volt a pannonhalmi apátság is…
Kelemen Krizosztom föapát dolgozószobájában érte Bornt és munkatársát a hír 1944. október 15-én Horthy fegyverszüneti proklamációjáról. Azonnal Budapestre indult gépkocsival, s a Vöröskereszt-zászlónak köszönhetően be is jutott a nyilas puccs után a pártszolgálatosok által már szigorúan ellenőrzött fővarosba. (Born jelentéséből tudható, hogy a pápai nunciust csak másnap engedték vissza vidékről Budapestre.)
„…Ha az addigi fejlődés Magyarországot egy céltalan háborúba s a német szövetségesek általi háborús megszállásba sodorta, akkor a Szálasi-rendszerről elmondható: az értelmetlenség forradalmát idézte elő. A magyar ember lelki alkonyának s Magyarország vigasztalan megsemmisítésének a forradalmát… Minden idők egyik legszégyenteljesebb szerződésének kell tekinteni Berlin és Budapest azon megállapodását, amely szerint a magyarok 50 ezer zsidót adtak kölcsön Németországnak, hogy a birodalomban dolgozzanak a közös háborús célokért. Vigasztalanul szerencsétlen, holtfáradt és kiéhezett emberek ezres oszlopai vonultak a régi bécsi országúton Nyugat felé. Öregek, férfiak és nők, kisfiúk és kislányok, pici gyerekek. Elállatiasodott nyilaskeresztes őröktől hajtva vonszolták magukat lassú léptekkel az út szélén, szemben a lenyugvó nappal. Már a több mint 200 kilométeres út elején túl nehéznek bizonyult a legkönnyebb poggyász is, és egyszerűen eldobták. Az út szélén összebújva, takaró, élelem nélkül, kétségbeesetten és bizonytalanságban – mi lesz ennek a menetnek a végcélja? – töltöttek ezek a szerencsétlenek a fagyos őszi éjszakákat, hogy reggelente tovább hajtsák őket. A borzalmak útjává vált a régi bécsi országút, s az emlékezetben bizonyára örökre a gyűlölet útja marad is. Negyven ezres oszlopnak kellett a németországi halálmenetre indulnia. Csak néhány százuknak tudtunk segítséget nyújtani, s csak egy csekély részüket sikerült Budapestre visszahoznunk. Az utolsó menetoszlopot (7500 zsidó férfit és nőt) ki tudtuk menteni a nyugati menetből és külön paranccsal visszairányíthattuk őket a fővárosba…”
„…Noha a nyilaskeresztes párttagság csak a lakosság csekély kisebbségét alkotta, gátlástalanul láthatott hozzá – a német megszálló csapatok védelme alatt és a Gestapo útmutatásai alapján – a szélsőséges zsidóüldözési programjának a megvalósításához. Már másnap (1944. oktoóber 16-án) reggel megkezdődtek a zsidókkal szembeni atrocitások a budapesti kerületekben. A zsidókat sok helyütt kiűzték a számukra kijelölt házakból, kíméletlenül kiszolgáltattak őket a felfegyverzett nyilaskeresztes csőcseléknek. Még nyilas karszalagot viselő nők és papok is rátámadtak a védtelen áldozatokra!…15-16 éves nyilasok egyes zsidókat megbilincselve a Dunához hajtották és egyszerűen belőtték őket a hullámokba…”
„…A budai sziklakórházat a felszín alatt 10–14 méter mélységben építették meg a háború első éveiben a város pénzéből és önkéntes adományokból. Három kórterme volt száz ággyal és ezt pótágyakkal lehetett még bővíteni. Volt ott ambulancia, műtő, röntgenberendezés, egy kis sterilizáló is. Éjjel-nappal szolgálatra készen 16 orvos dolgozott (és lakott is) a föld alatti kórházban. A sziklakórház nem egyszerűen a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának a védelme alatt állt, hanem a szervezet magyarországi küldöttsége kórházának nyilvánították… Budapest ostromának félidejében, 1945. január 23-ára virradóan, hajnali 3 órakor egy német repülő főhadnagy jelentkezett a sziklakórházban, s a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának delegátusával közölte: parancsot kapott arra, hogy a kórház fölötti területet, valamint a kórház bejáratát védelmi készültségbe helyezze.
Barikádokkal akarták eltorlaszolni a fő- és a mellékkijáratokat, nehézfegyverekkel pedig megakadályozni a bejutást a sziklakórházba… A levegőt gépekkel szivattyúzták be a labirintusba, amelyet eredetileg 200 ember számára terveztek. A kórházban már akkor legalább 400-an voltunk, s az összes bejárat nyitva tartásával lehetett némi levegő-utánpótláshoz jutni. Ha tehát barikádokkal zárjak el a kijáratokat, akkor ez már a levegőáramlás romlása miatt is azt eredményezné, hogy be kell zárni a kórházat. Mivel ez az egyetlen polgári kórház, amely ezekben a nehéz időkben körülbelül 100 ezer ember rendelkezésére áll, erélyesen tiltakoztam a német parancsnokságnál… A terület sokfelé elágazó folyosó- és barlanghálózatában élő polgári népesség számára némileg megnyugtató hatással járt, hogy a németek 400 méteres körzetben nem rendeztek be védőállásokat…”
Külön fejezet foglalkozik Born jelentésében a gyermekvédelemmel:
„Júliusban Magyarország keleti területeiről végtelen gyermekáradat indult el a főváros felé. A Magyar Vöröskereszt az országos gyermekvédő egyesületekkel karöltve, amennyire csak lehetséges volt, mindent megtett a menekültgyerekek ínségének az enyhítésére és elhelyezésére az ország nyugati részén. Az egyre szigorodó zsidóellenes törvények azonban tiltották az országos egyesületeknek, hogy zsidó gyerekek gondozásával foglalkozzanak. A még fennálló zsidó segélyszervezetek keretein belül a Zsidótanács minden rendelkezésére álló eszközzel megpróbált segíteni. Különösen nehezek voltak a zsidó származású megkeresztelt gyerekek körülményei. Az egyházi missziók erőfeszítései túl erőtlennek bizonyultak ahhoz, hogy segítsenek. Mivel a hatóságoknál tett ismételt próbálkozásaim, hogy a zsidó kisgyerekek védelmezését eltűrjék, nem jártak gyakorlati eredménnyel, elhatároztam egy saját szervezet kiépítését. Szükségesnek mutatkozott két csoportban dolgozni és elhelyezési lehetőséget teremteni. A delegációhoz csatolták a >Jó Pásztor< nevű B-szekciót, aminek Sztehlo Gábor lelkész vezetésével a gyerekek felvétele volt a feladata – tekintet nélkül vallásukra, származásukra. Ezekbe az otthonokba főkent zsidó származású, megkeresztelt gyerekek kerültek be, de zsidók és keresztények is. Az otthonokat jó érzésű budapesti családok rendezték be. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának delegációja magánszemélyek által ingyen fölajánlott házakat, többnyire egyedülálló villákat kapott. A delegátus ezenkívül kérte a felajánlótól a berendezés és az ágyak beszerzését, a gondoskodást megfelelő élelmiszer-tartalékról, a háztulajdonos és családtagjainak aktív részvételét a gyerekek gondozásában. Mindezen feltételek megvizsgálása után került sor a gyermekotthon átvételére. A delegáció írásos megállapodásban vállalt kötelezettséget: ha lehetséges, saját készletéből is hozzájárul a gyerekek élelmezéséhez. Az orvosi felügyeletről a küldöttség gyerekorvosai gondoskodtak.
Jóllehet, ebben a jelentésben nincs hely valamennyi segítő név szerinti felsorolására, mégis hadd említsük meg Hagenmacher Henrik és Otto, valamint családjuk értékes segítségét ezen gyerekakcióban. A két család nemcsak mintaszerű gyermekotthonokat rendezett be saját házaiban, hanem tetemes pénzt és fontos gyermek-élelmiszereket is a rendelkezésünkre bocsátott, ezenkívül cselekvő részvételével nagyban hozzájárult az akció sikeréhez.
Néhány hónap alatt a >Jó Pásztor< szekció harminc gyermekotthon s mintegy kétezer bennlakó ellátásáról gondoskodott. Ők nagyrészt túlélték az üldözést, a haborút és megszállást.
Tisztelettel emlékezünk meg Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről, aki ritka lelki nagysággal, éjjel-nappal, dacolva minden veszéllyel, killlt a rlbízott gyerekek mellett.
A delegáció védelme alá tartozó gyermekotthonok második csoportja az >A-szekció< igazgatása alatt állt. Ehhez tartoztak még a zsidó közhasznú szervezetek rendelkezésre álló otthonai. További otthonokat is a >Jó Pásztor< csoporttal megegyező alapelvek szerint hoztak létre. Ezeknek a gyerekotthonoknak a száma szintén mintegy 30 volt, közöttük részben nagyméretű létesítmények. Öt-hatezer gyermek állandó elhelyezése oldódott meg ekképpen. A létesítményeket a Zsidótanács és az >A-szekció< saját forrásaiból finanszírozta.
Ezeknek a gyermekotthonoknak az orvosi felügyeletéről a delegáció orvoscsoportja gondoskodott, egyúttal a gyógyszereket és az ápoláshoz szükséges anyagokat is rendelkezésre bocsátotta.
Dr. Ferenc Pál vezetésével és Erdélyből menekült néhány szakorvos segítségével egy elhagyott leánykollégiumban gyermek-szükségkórházat rendeztek be a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága delegációjának a felszereléséből száz beteg kisgyerek számára. A gyermekágyas anyák részére további osztályt is csatoltak a kórházhoz. Ez a kórház az ostrom és a szovjet megszállás egész ideje alatt működött.
A nyilasok hatalomra jutása a zsidók könyörtelen üldözését hozta magával. Árva, kitaszított, a sorsnak kiszolgáltatott gyermekek újbóli áradata indult meg. A delegáció gyermekvédelmi irodáiban naponta harminc-negyven anya jelent meg, segítségért könyörögve gyermeke(i) számára. Gyakran mindkét szülőt elhurcolták és a házfelügyelő jelentette be, hogy a kifosztott lakásokban kisgyerekekre találtak. Többször előfordult, hogy az ajtó elé kitették a gyerekeket, kosárban, cédulával – a Vöröskereszttől kérve a picikről való gondoskodást.
Hosszas tárgyalások után ígéretet kaptam a nyilaskeresztes kormánytól, hogy a delegáció védelme alatt álló gyermekotthonokat tiszteletben tartják. A pártszervezet azonban újra és újra megpróbált akadályokat gördíteni a gyermekvédő akció elébe és munkánk útjába is. 1944. november végén nyilvánvalóan a párt nyomására szólított fel a kormány az otthonokban elhelyezett, nem árja gyermekek átszállítására a gettóba. Ott külön házakat ígértek a delegáció védelme alatt álló zsidó származású gyerekek elhelyezésére. Sikerült a gyerekek gettóba szállítására kitűzött határidőt többször is meghosszabbíttatnom, utoljára december 24-ig. A város gyors körülzárása és a hátra maradt nyilasok által kezdett ellenőrizhetetlen terror következtében az >A-szekcióhoz< tartozó otthonokban lévő gyerekek, akiket még nem szállítottak át a gettóba, veszélybe kerültek. A túlkapások két kisgyerek életét követelték. Elharapóztak a betegségek, terjedni kezdett a tetvesedés is ezekben az otthonokban. A delegáció orvosszekciója, ahol és ahogy csak lehetséges volt, segített; a gyerekek többsége túlélte a rémes vészkorszakot, s az azt követő ostromot is..."
Nem sokkal a főváros felszabadulása után bizonyossá vált, hogy a szovjet katonai hatóságok elvi megfontolásbol szorgalmazzák a külföldiek kiutazását az országbol.
„…Frigyessy professzor, akit nem sokkal előtte neveztek ki a budapesti egyetem rektorává, tudatta velem, hogy a szovjet városparancsnokság egyik különleges részlegénél rossz a hírem. Hasonló értesülést szereztem a svájci követség orosz tolmácsától is. Megerősíttetett tehát, hogy valamelyik munkatársam följelentett a GPU-nál, mondván, hogy jó kapcsolatokat tartottam fenn a német szervekkel és az elmenekült magyar kormánnyal…
…Eközben előállt egy orosz katonai teherautó, hogy a Nyugati pályaudvarra vigyen. Összehívtam a munkatársaimat és újra elmondtam nekik: a szovjet hatóságok hivatalosan biztosítottak arról, hogy Bukarestben maradhatok, s onnan fölvehetem a kapcsolatot Genffel, egyszersmind Moszkvától megszerezzem a hozzájárulást budapesti működésem fölújításához. A búcsú lehangoló volt. Magyar munkatársaim szomorú tekintettel engedtek el; hosszú időn át valamennyien hűséges segítőtársaim voltak abban, hogy tekintélyes szervezetünkkel emberek ezreinek segitsünk a legnagyobb nyomorúságban, velük együtt éltem túl az ostrom nehéz napjaiban az ínséget, a nyomort és az életveszélyt.
1945. március 31-én a sötétség beálltával vonatunk elindult a Nyugati pályaudvarról, hogy a menetrend szerint 25 óra múltán Bukarestbe érjen… Nem maradhattunk a román fővárosban percekkel később tovább indították a szerelvényt Bulgária, Törökország felé. Jómagam Konstantinápoly, Ankara, Kairó, Athén és Nápoly érintésével, Marseille-ből indultam tovább Lyonon át, hogy éppen egy esztendei távollét után, 1945. május 1-jén megérkezzem Genfbe – jelentéstételre.”
