Sorozatunkban már részletesen írtunk a 18. század első évtizedének magyar szabadságharcáról és annak vezéralakjáról, II. Rákóczi Ferencről (1676–1735). Kevésbé ismert azonban, hogy a zászlóbontást közvetlenül megelőzően, illetve felkelés bukását követően hősünk lengyel földön talált menedéket. (A nyitó kép: Varsó városközpontja, jobb oldalt az egykor Rákóczinak szállásul szolgáló palota.)
Rákóczi felmenőit és családi hagyományait ismerve a bécsi udvar – jóllehet jezsuiták segítségével megpróbálta „átnevelni” – a fiatal magyar főnemes minden kapcsolatát, tevékenységét éberen figyelte, s az első gyanús jelre akcióba lépett. 1701-ben nagysárosi kastélyában lefogták, s a bécsújhelyi börtönbe zárták – oda, ahonnan nagyapját, Zrínyi Pétert harminc évvel azelőtt a vérpadra vitték.
Hívei azonban „megnyerték” a börtönparancsnokot, s a becses foglyot sikerült megszöktetniük. Rákóczi Lengyelországba menekült, s ott menedékre talált (bár a fejére kitűzött tízezer forintnyi vérdíj megnehezítette a rejtőzködést). Végül rokona, Sienawski herceg neje, Elżbieta segítségével sikerült elkerülnie a „lebukást”.
A krónikaírók szerint azonban kettejük kapcsolata túlment a politikai és diplomáciai érdekek szem előtt tartásán (a gazdag hölgy amúgy a varsói franciabarát kör vezetőjének számított, Rákóczi pedig folyamatosan kereste XIV. Lajos támogatását). Levelezésük minden esetre szerelmi vonzalomról is tanúskodik. A rokonszenv később is fennmaradt, 1706-ban például a megüresedett királyi trónra Sieniawska hercegnő a lengyel rendek előtt II. Rákóczi Ferenc személyét ajánlotta.
Varsóban tábla őrzi Rákóczi emlékét azon a házon, ahol egykor megszállhatott, s amelyben most az egyetem több fakultása is működik. A kétnyelvű táblát 2009-ben a két köztársasági elnök avatta fel az óváros főutcája, a Krakowskie Przedmiescie 1. falán. Annak idején itt, a mai belvárosban találkozhatott a hűséges barátjául és katonai vezetőjéül szegődött Becsényi Miklóssal is. (Bercsényi 1707-ben ugyancsak Varsóban tárgyalt együttműködésről Nagy Péter cárral – eredménytelenül…). Rákóczi Ferenc első lengyelországi emigrációja 1703-ban Brezánban (ma Ukrajna), Sienawskiék várában ért véget, ahol akkor a kurucokat harcba szólító Kiáltványát megfogalmazta.
A szabadságharcot önfeladással lezáró, Károlyi Sándor gróf által megkötött Szatmári béke, vagyis 1711 után ismét a távozás következett – és ismét Lengyelország. A Kárpátaljai vajdaságban található Jarosławban évekig élt korábban Rákóczi felesége, ide menekült hát a hatalmát vesztett „nagyságos fejedelem”, több ezer híve, köztük „Nagy” Bercsényi Miklós társaságában. A kuruc vezér és szűkebb kísérete 1711 második felében ment tovább Gdanskon (Gdańsk) át Franciaországba.
Gdansk azzal írta be nevét a magyar képzőművészet történetébe, hogy 1712-ben a lengyel király udvari festőjeként Mányoki Ádám ott örökítette meg a máig legismertebb Rákóczi-portrét (felső képünk). A magyar emigráció életében még évtizedekig fontos szerepe volt Jarosławnak. A településen ma is elevenen él a hagyomány.
2008. november 11-én, Lengyelország függetlenségi ünnepének 90. évfordulóján avatták fel a város főterén a lengyel–magyar barátság emlékművét, a bencés kolostor falán pedig kétnyelvű márványtábla és a csíksomlyói Rákóczi-dombormű másolata idézi a közös múltat.
Nagyon köszönöm Hárs Gábor ny. nagykövet segítségét. (A képek forrása: Wikipedia, privát és Erdélyi Napló.)
Olvasásra ajánljuk: Kuruc kiáltvány – Brezán
II. Rákóczi Ferenc – Prága, Yerres, Rodostó
II. Rákóczi Ferenc – Jindřichův Hradec