(Forrás: theeuropeancorespondent.com) Hol is van pontosan Kelet-Európa, ezt kérdezi Nerses Hovsepyan, an válasza pedig az: attól függ, kit kérdezünk. A csehek, lengyelek, magyarok és szlovákok ragaszkodnak hozzá, hogy ők Közép-Európában élnek. A balti államok esküsznek rá, hogy Észak-Európához tartoznak. A Balkánon egyre kevesebben szeretnék, ha balkáninak neveznék őket – nemhogy kelet-európainak –, inkább a „Délkelet-Európa” megnevezést részesítik előnyben. És a sor folytatódik. Egy román földrajzkönyv például nemrég vált virálissá, mert határozottan Közép-Európába sorolta Romániát és (!) Moldovát is.

Olyan ez, mint Zala megyében, ahol Göcsej, ami egykor az elmaradottság, a „sötét Zala” jelképe volt, mindig a másik, a következő faluban kezdődött…

Egyvalami világos: egyre kevesebb európai szeretne a „keleti” címkével azonosulni. Ezért országok sorra újrapozicionálják magukat – minél nyugatabbra, északabbra vagy délebbre próbálnak kerülni.

Miért? Mert a „Kelet-Európa” ma is a visszamaradottságot jelképezi. Szegénységgel, korrupcióval és intoleranciával társítják, míg a Nyugat a jólét, a törvényes kormányzás és az egyenlőség földjeként él a képzeletben.

Ez egészen a felvilágosodás koráig nyúlik vissza, amikor a Nyugat elkezdte önmagát egy elképzelt Kelettel szembeállítva meghatározni – ez a Kelet pedig civilizálatlannak, zsarnokinak és irracionálisnak tűnt, és ide sorolták az Oszmán Birodalmat, a Közel-Keletet és Ázsia egyes részeit is. Ebben az időszakban született meg a „Kelet-Európa” fogalma is, mint egyfajta köztes zóna a két világ között. Idővel ez a képzet megerősödött, mivel sok régió lemaradt az iparosodásban, és gyengébb központi államokkal rendelkezett.

A hidegháború és a vasfüggöny, amely kettévágta Európát demokratikus Nyugatra és kommunista Keletre, még inkább bebetonozta ezt a bináris megosztást. A „Kelet-Európa” kifejezés a Nyugaton egyet jelentett az autoriter uralommal, a roskadozó gazdaságokkal és az üres boltokkal.

A kommunizmus bukása óta – különösen az EU keleti bővítésével – a kifejezés szinte sértővé vált. Az uniós blokkban a Keletet olyan térségként kezdték kezelni, amely segítségre szorul, és „átmeneti állapotban” van. Ennek következményeként az újonnan csatlakozott országokat gyakran másodrendű tagokként kezelték, míg a kívül maradóknak azt mondták, „fel kell zárkózniuk”, mielőtt beléphetnének.

Éppen ezért, az évtizedek óta alulfejlettnek és instabilnak való beállítás után – egy jelenleg is zajló háború szomszédságában – egyre erősebb a vágy a megkülönböztetésre. Ez különösen igaz azokra a fiatalokra, akik a kommunizmus bukása után születtek, és szeretnének eltávolodni a kelet-európai sztereotípiáktól.

Ironikus módon ugyanakkor a földrajzi identitás ezen másik végén az örmények és a grúzok semmi másra nem vágynak jobban, mint hogy kelet-európainak nevezzék őket. Miért? Mert országaik (többnyire) Ázsiában találhatók, amit viszont még kaotikusabbnak, elmaradottabbnak és „nem európainak” tartanak. Tehát bár a kívánt címke országonként változhat, az irány ugyanaz: eltolni a saját országukat máshová.

Így hát talán nem is az a kérdés, hogy „Hol van Kelet-Európa?”, hanem inkább az, hogy „Ki akar még a részese lenni?” És egyre többen válaszolják: én nem.