(Írta: Szakonyi Péter / ujnepszabadsag.com) Kora gyermekkorom óta utálom a fekete autókat. Főleg a nagy, kék villogóval felszerelt, állami batárokat. Ellenérzésem nem az ötvenes évek elfüggönyözött „járőrkocsiktól” – lásd ÁVÓ/ÁVH – származik, sokkal inkább a szocializmusban gyökerezik.

Kisdobosként és úttörőként ugyanis számos alkalommal voltunk kirendelve egyik fővárosi sugárútra, hogy puccparádéba öltözve kis zászlócskákkal üdvözöljük a hazánkba érkező nagy embert – Hruscsov elvtárstól az éppen ügyeletes „sztár” afrikai puccsistáig. Ilyenkor megállt az élet a városban. Az utakat hermetikusan lezárták, az átmenő forgalmat rendőrök tették lehetetlenné, és megállt a tömegközlekedés is. A környező irodák dolgozóit és az iskolásokat a kordonok mögé vezényelték heveny zászlólengetésre.

Aztán mindenki megkönnyebbülésére elvonul a küldöttség fekete Volgákból, Csajkákból és ZIL-ekből – ezek az akkori szovjet ipar presztízsjárművei voltak – álló autósora és újra visszatért az élet a városba.
Azt hittem, és gondolom, nem csak én, hogy a rendszerváltással ezek a lezárásos–feketeautós időszakok is eltűnnek. Mert ugyan miért kell egy város életét megbénítani azért, mert jön valamilyen nagyember.
Elég lesz néhány motoros rendőr, aki utat tör a forgalomban és passz.  Jöhet, mehet bármely vezető.
Nem így történt. A kilencvenes években még viszonylag ritkán éltek a bevált szocialista módszerrel, de az elmúlt kábé másfél évtizedben már annál gyakrabban. A legmókásabb eset a nagy orosz vezető – legújabb titulusa: háborús bűnös – Putyin látogatása volt, amikoris a csatornafedőlapokat is lehegesztették, nehogy a föld alól hajtson végre drón támadást a nagyvezír ellen…

A fekete konvojok át is alakultak az elmúlt években. Nem csupán arról van szó persze, hogy Csajkák helyett Audikban feszítenek a nagyemberek. Divat lett ugyanis a kisbusz. A régen áruszállításra és/vagy kiscsoportos utaztatásra szolgáló Volkswagen Transporterből rövid idő alatt státuszszimbólum lett. Persze ehhez ki kellett dobálni az ülések nagy részét, hűtőt, laptopot és még ki tudja mit építettek bele, faberakással és puha szőnyeggel komfortosították – és el ne felejtsem: ablakain kilátni, belátni nem lehet. Ehhez igazították az árat is, amely jócskán meghaladja a 20 millió forintot…

A Transporter-divatot is Orbán Viktor találta ki, és azóta már a magánszférába is beszivárgott. Egyre több üzletember utánozza az ’osztályfőnököt” ebben is – persze sofőrrel vezettetve a luxus kisbuszt.
Biztos megfigyelték önök is, hogy a fekete-konvojok része ma már egy mentő rohamkocsi is. Ennek feladata roppant egyszerű: ha valaki rosszul lesz, ne kelljen mentőre várakozni. (Lásd Brezsnyev, Koszigin,
Csernyenkó, Andropov elvtársak, egykori szovjet vezetők betegeskedéseit…) De a vöröskeresztes kocsi egyben a magyar egészségügy minősíthetetlen színvonalának indirekt beismerése is.

Ezzel ugyanis el- és beismerik: bármilyen nagy ember vagy, a magyar kórházakban semmi remény a felépülésedre.Akad persze kivétel is. A belügyminiszter autója speciel nem vadiúj, nem hivalkodó, és nem is kisbusz, hanem egy legalább harmincéves „mezei” Mercedes. Erre utal rendszáma is, ami L-betűvel kezdődik. A tetején azért ott a kék villogó, és vélhetően páncélozott kivitelről van szó, de
amúgy semmi extra – ezzel járt már 20 évvel ezelőtt is Pintér Sándor.

De vajon mit üzennek az állandóan csillogó fekete lakkozású autók egyre gyakoribb konvojai nekünk, egyszerű halandóknak? A fontosság és fontoskodás tudatát biztos. Meg aztán azt is, hogy ŐK bizony állandó veszélyben vannak, életük kockáztatásával szolgálják a hazát – és minden percükben inuk szakadtával a nemzet boldogulásán tevékenykednek. Meg azt, hogy jól választottunk a legutóbbi referendumon, hiszen könnyedén fenn tudják tartani a biztonságot és a rendet.

A sok jó tett s tulajdonság közül már egy is elég lenne ahhoz, hogy a következő szavazáskor is a nevük mellé tegyük az x-et, vadiúj kocsijukra pedig a kék villogót Vagy mégsem? Lehetne váltani színt – mondjuk fehérre?