Miközben egy újabb kelet–nyugati katonai konfrontáció körvonalai bontakoznak ki Európa szívében és a feszültségek közepette egyre intenzívebbé válik a tárgyalási folyamat a Hogyan tovább?-ról a nyugati szövetségesek és Oroszország között, tényként meg kell állapítani, hogy a kontinensünk e térségében pár évvel ezelőtt megtörtént drámai fordulat nem is szerepel a Washingtonban, Moszkvában, Párizsban, Kijevben, Berlinben, Brüsszelben és másutt zajló legmagasabb szintű konzultációk napirendjén. (A nyitó képen: kijeviek emlékeznek a 2014-i tüntetések áldozataira; a szerző felvétele.)
Igaz, ha netán e témát is odasorolnánk a megvitatandó ügyek közé, az olyan súllyal nehezítené meg a tárgyalási csomagot, hogy kilátástalanná tenné az egész párbeszéd kimenetelét. Mert a felek egyike nem is ismerné el e téma létezését. A másik fél viszont feszültségcsökkentő megállapodásra törekszik, s ennek feltétele a jelenlegi tárgyalások napirendjén szereplő témákban való közös előrelépés. Azaz: valamilyen módon mégis csak meg kell oldani az orosz–ukrán határon kialakult háborús helyzetet, s el kell kerülni a katonai összecsapásokat.
Ami tehát a jelenlegi diplomáciai eszmecserékből hiányzik, az a 2014 márciusában Ukrajnában bekövetkezett esemény, és annak mindmáig ható következményei.
A Krím-félsziget annektálása Oroszország által a térséget a világ egyik legérzékenyebb befagyott konfliktusává tette, tekintettel arra, hogy emiatt senki nem kívánt háborúba bocsátkozni Oroszországgal, s ezt a lehetőséget Putyin nagyon is felismerte. És mindezt annak ellenére tette, hogy 1994-ben éppen Budapesten írták alá a biztonsági garanciákról szóló azt a memorandumot, amelyben Ukrajna, Belarusz és Kazahsztán lemondott az országaikba még a Szovjetunió idejében telepített nukleáris fegyverekről, Moszkva, Washington és London pedig e dokumentumban kötelezettséget vállalt a három poszt-szovjet ország függetlensége és szuverenitása mellett a meglévő határaik mentén.
Moszkva cselekedete nyolc évvel ezelőtt még jogellenes lépés volt Budapest szerint…
Az orosz bekebelezéssel kapcsolatos nemzetközi reakció természetesen nem maradt el, már ami a nyilatkozatokat, állásfoglalásokat illeti. Putyin, utalva az akkori kijevi kormányváltásra, az orosz akciót elutasító felvetésekre azt a választ adta, hogy Ukrajnában új állam jött létre és ezen állammal orosz részről semmilyen kötelező erejű dokumentumot nem írtak alá. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa megpróbálta napirendjére tűzni e témát, melyet a testület 15 tagjából tizenhárman támogattak, Kína tartózkodott, de az orosz vétó miatt a kérdés megvitatása ebben a körben nem vált lehetővé. Így az ENSZ Közgyűlése, a világszervezet plenáris fóruma határozatot fogadott el 2014. március 27-én, ami hitet tett Ukrajna szuverenitása, politikai függetlensége, egysége és területi integritása mellett, és az Oroszországhoz való csatlakozásról a Krímben megrendezett népszavazást érvénytelennek nyilvánította. (A további évek során is születtek közgyűlési határozatok a krími kérdésben, melyekben a félsziget „ideiglenesen megszállt Krím” kifejezésként szerepel a szövegekben.)
A 2014-i közgyűlési határozattervezet benyújtói Kanada, Costa Rica, Németország, Litvánia, Lengyelország és Ukrajna voltak. Az akkor történtek rávilágítanak arra is, hogy a nemzetközi diplomáciában milyen sokféle megfontolás, szempont vezethet az ENSZ tagállamainak állásfoglalásaihoz, szavazási magatartásukhoz még egy olyan esetben történő döntésben is, amelyik elég egyértelmű: a 21. században Európában egy állam katonai és pszichológiai hadviselési eszközökkel egy szomszédos állam területéből erőszakkal leszakít és magához csatol egy térséget.
Ha ebből indulunk ki, akkor talán csodálkozhatunk is azon, hogy a nemzetközi jog ilyen brutális lábbal tiprása esetében az akkor 192 tagállamból álló ENSZ csupán száz tagja szavazott elítélően. Hogy szavazási magatartását ki hogyan igyekszik igazolni, mutatja Oroszország szavazást követő közgyűlési felszólalása, amiben a határozatot „kontraproduktívnak” minősítette és azzal vádolta a Nyugatot, hogy zsarolások és fenyegetések révén igyekezett növelni a határozatot támogató szavazatok számát. A krími népszavazásról szólva pedig „önkéntes választásról”, „történelmi igazságtételről” és önrendelkezési jogról beszélt. A közgyűlési határozat ellen Oroszország mellett még tíz másik tagállam sorakozott fel. Érdemes őket felsorolni: Európából Belarusz és Örményország, Ázsiából Szíria és Észak-Korea, Latin-Amerikából Bolívia, Kuba, Nicaragua és Venezuela, Afrikából Szudán és Zimbabwe. A lista önmagáért beszél.
Jelezzük, hogy a közgyűlési határozat megszületése előtt pár nappal a magyar külügyminisztérium közleményt adott ki, amely szerint a csatlakozási megállapodás aláírásával Oroszország súlyosan megsértette a nemzetközi jogi normákat és a Krím-félsziget annektálásával tovább mélyítette az Ukrajnával kialakult konfliktust. A közlemény továbbá ismételten megerősítette, hogy Magyarország elkötelezett Ukrajna szuverenítása, függetlensége és teljes területi épsége mellett.
Még érdekesebb viszont megnézni, hogy a világ többi országa miként foglalt állást ebben a kérdésben. A közgyűlési szavazások során az „igen” és a „nem” mellett mindig van egy harmadik alternatíva: a tartózkodás. Figyelemre méltó volt, hogy ezen a szavazáson, ami sokak véleménye szerint egyértelműen a nemzetközi jog látványos és erőszakos megsértéséről szólt, 58 állam mégis a tartózkodást választotta. Ez mutatta azt az újdonságnak nem nevezhető körülményt, hogy bizonyos esetekben, a kemény tényekkel szemben, bizonyos érdekek, geopolitikai megfontolások, jövőbeni szempontok, törekvések arra ragadtathatnak országokat, hogy a valósághoz képest módosítsák, semlegesítsék, kevésbé támadhatóvá tegyék álláspontjukat. A tartózkodók között említhetjük például Algériát, Argentínát, Brazíliát, Mongóliát, Egyiptomot, Indiát, Pakisztánt, Irakot, Kazahsztánt és Kínát is. Peking távol tartotta magát az orosz álláspont egyértelmű támogatásától, és közgyűlési felszólalásában kifejtette: a most folyó diplomáciai közvetítések kontextusában egy Ukrajnáról szóló határozattervezetről való közgyűlési szavazást elősegítő kísérlet csak tovább fogja bonyolítani a helyzetet.
És még érdekesebb, figyelemreméltóbb volt, hogy 24 tagállam úgy döntött, habár a szavazáskor fizikailag a közgyűlési terem padsoraiban maradnak, egyszerűen nem vesznek részt benne, távol tartják magukat a véleménynyilvánítástól. Ellentétben Kazahsztán és Üzbegisztán tartózkodásával, Kirgizisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán, valamint Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Izrael, Irán, Marokkó, Dél-Afrika, Vietnam, Tanzánia, az Egyesült Arab Emirátus és mások nem vettek részt a szavazáson.
A következő napokban, hetekben kiderül, milyen megoldás születik az Ukrajnát tudatosan fenyegető orosz csapat-összevonások, valamint a magukat függetlennek kikiáltó, orosz támogatást élvező ukrajnai szeparatista entitások ügyében. Mindenesetre Putyin vigyázni fog arra, nehogy meggyengült tárgyalófélként jelenjék meg a tárgyalások végén, s valamiféle biztonsági garanciákat tudjon felmutatni Oroszország számára. Azt nyilván el kell felejtenie, hogy a NATO lemondjon a „nyitott ajtók” politikájáról, ami hosszú években, évtizedekben határoz meg egy-egy új tagfelvételt, az adott jelentkező szuverén döntése alapján. A katonai összecsapásokban nyilván a Nyugat sem érdekelt, de azt tudni kell, hogy az ENSZ Alapokmányának 51. cikke szerint: ha egy ENSZ-tagállamot fegyveres támadás ér, az adott állam gyakorolhatja az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát.
Ez azt jelenti, hogy nemzetközi jogilag ennek az államnak lehetősége van nemcsak saját erőből, hanem erre kész más államokkal is karöltve kollektívan folytatni önvédelmét. Hogy ez miként, kikkel valósulna meg, reméljük, nem fogjuk megtudni. Ugyanakkor tény, hogy az egyre feszültebb körülmények között jelenleg folyó tárgyalások eredményessége esetén továbbra is méretes lyuk tátong majd a diplomácia asztalán, nevezetesen: a Krím-félsziget ügye, ami nagy és kínzó kérdőjelként fogja végigkísérni a jövőben a nemzetközi közösséget.