(Az USA egykori 1. számú diplomatájának, Nixon és Ford amerikai elnök külügyminiszterének és nemzetbiztonsági tanácsadójának, a most 96 esztendős Henry A. Kissingernek a cikke a The Wall Street Journal-ben jelent meg tegnap.) Így ír: az Egyesült Államoknak meg kell védenie polgárait, miközben neki kell látni a sürgős munkának: felkészülni egy új korszakra. (A nyitó képen a szerző Trump elnökkel a Fehér Házban; foto_ www.axios.com.)
A koronavírus által teremtett szürreális légkör az eszembe juttatja, miként éreztem magam fiatalon, a 84. gyalogos hadosztályban az ardenneki csata idején. Most, akárcsak 1944 végén, jelentkezik az előérzet: senkit sem fenyeget veszély személyesen, csak bármikor lesújthat, véletlenszerűen és pusztítóan.
De van egy nagyon nagy különbség a régmúlt idők és a jelen között. Amerika kitartása, amelyet a nemzeti cél megerősített. Most ennek a megosztott országnak hatékony és messzire tekintő kormányra lenne szüksége, hogy úrrá legyen a korábban nem tapasztalt világméretű gondokon. Meg kell őrizni a köz bizalmát, mert ez alapvető a társadalmunk számára és meg kell őrizni a nemzetközi szolidaritást és a békét.
Az országok ma abban a hitben ringatóznak, hogy intézményeik előre látták a katasztrófát, enyhítették annak hatásait és helyreállították a stabilitást. De amikor majd a világjárvány véget ér, sok ország intézményeire úgy tekintenek majd, mint amelyek kudarcot vallottak. Az, hogy ez az ítélet igazságos-e, vagy sem, nem bír jelentőséggel. A valóság az, hogy a világ a koronavírus után soha nem lesz már ugyanaz. Ha pedig már most vitatkozunk a múltról, az csak megnehezíti a szükséges lépések megtételét.
A koronavírus példátlan erővel és vadsággal csapott le. Terjedése exponenciális: az amerikai esetek ötnaponként megduplázódnak. Amikor mindezt írom, nincs gyógymód. Az orvosi ellátás nem elegendő az egyre szaporodó esetek hullámainak kezelésére. Az intenzív osztályok túlterheltek. A tesztelés nem képes a fertőzés mértékének felmérésére, még kevésbé a fertőzés terjedésének megállítására. Sikeres oltásra majd csak 12–18 hónap elteltével számíthatunk.
Az Egyesült Államok kormánya kemény munkát végzett az azonnali katasztrófa elkerülésére. De mindennek a végső tesztje az lesz, hogy sikerült-e megállítani a vírus elterjedését, hogy megfordítható volt-e a fertőzés oly módon és olyan mértékben, hogy megmaradjon a közvélemény bizalma abban, hogy az amerikaiak képesek a jó kormányzásra. Bármennyire hatalmasak és szükségesek a válságkezelési erőfeszítések, nem mentenek fel a sürgős feladat alól, hogy ezekkel párhuzamosan készülnünk kell a koronavírus utáni korszakra.
A vezetők nagyrészt nemzeti alapon kezelik a válságot, de a vírus nem ismer határokat. Az ember egészsége elleni támadás – remélhetőleg – átmeneti lesz, viszont a politikai és gazdasági felfordulás, amelyet okozott, nemzedékeken át tarthat. Egyetlen ország, még az Egyesült Államok sem képes pusztán nemzeti erőfeszítésekkel legyőzni a vírust. A pillanatnyi szükségletek kezelését globális együttműködési elképzelésekkel és programmal kell összekapcsolni. Ha nem tudjuk ezt a két dolgot párhuzamosan megtenni, akkor a legrosszabbal kell szembenéznünk.
Vonjuk le a Marshall-terv és a Manhattan-projekt tapasztalatait! Az Egyesült Államok köteles három területen komoly erőfeszítéseket tenni.
Először is növeljük a fertőző betegségekkel szembeni globális ellenállás képességét. Az orvostudomány sikerei, mint például a gyermekbénulás elleni oltás és a himlő felszámolása, vagy az orvosi diagnosztika újkori csodája a mesterséges intelligencia révén, veszélyes önelégültségbe kergettek bennünket. Új technikákat és technológiákat kell kifejlesztenünk a fertőzések megelőzésére és a széles népesség körében alkalmazható oltásokra. Minden városnak, államnak és régiónak következetesen fel kell készülnie arra, hogy megfelelő készletezéssel, közös tervezéssel, a tudomány támogatásával megvédje az embereket a járványoktól.
Másodszor: próbáljuk begyógyítani a világgazdaság sebét. A globális vezetők fontos tanulságokat vonhattak le a 2008-i pénzügyi válságból. A jelenlegi gazdasági válság még bonyolultabb: a koronavírus által kikényszerített visszaesés sebessége és globális léptéke eltér mindentől, amit a történelem valaha ismert. Ráadásul a szükséges közegészségügyi intézkedések, mint például a társadalmi távolságtartás és az iskolák és vállalkozások bezárása hozzájárulnak a gazdasági gondokhoz. A programoknak arra is törekedniük kell, hogy enyhítsék a közelgő káosz hatásait a világ legsebezhetőbb népességére.
Harmadszor: meg kell őrizni a liberális világrend alapelveit. A modern állam születésének az a legendája, hogy létrejött a fallal körülvett város, amelyet erős urak védtek, néha despoták, máskor jóindulatúak, de mindig elég erősek ahhoz, hogy megvédjék az embereket a külső ellenségtől. A felvilágosodás gondolkodói átfogalmazták ezt, azzal érveltek, hogy a legitim állam célja az emberek alapvető szükségleteinek – a biztonság, a rend, a gazdasági jólét és az igazságosság – kielégítése. Az egyének egyedül nem tudják ezeket elérni. A világjárvány anakronizmust teremtett, a fallal körülvett várost támasztotta fel egy olyan korban, amikor a jólét a globális kereskedelemtől és az emberek szabad mozgásától függ.
A világ demokráciáinak meg kell védeniük és fenn kell tartaniuk a felvilágosodás értékeit. Ha globális méretekben felborul a hatalom és a legitimitás egyensúlya, akkor szétesik a társadalmi szerződés belföldön és nemzetközi téren egyaránt. A legitimitás és hatalom ezeréves kérdése nem oldható meg a koronavírus legyőzésére irányuló erőfeszítésekkel egy időben. Önkorlátozás szükséges – mind a belpolitikában, mind a nemzetközi diplomáciában. Meg kell határozni a prioritásokat.
Az ardenneki csatától indultunk és megérkeztünk a növekvő jólét és fokozott emberi méltóság világába. Most új korszakba kerültünk. A vezetők történelmi kihívása az, hogy úgy építsék a jövőt, hogy közben kezeljék a válságot. Ha elmulasztják, az világégést okozhat.