Már slapajként (aki nem tudná: az újságíró-gyakornokokat nevezték ekképpen a valamikori lapszerkesztőségekben, bár a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint „alárendelt beosztású szellemi segéderő” a valódi jelentése), tehát slapajkoromban kedvenc műfajom volt a riportírás és a portrékészítés. Igyekeztem föl- és megkeresni a nem mindennapi foglalkozásúakat, hogy bemutathassam őket és munkájukat egyaránt. Nem mindig sikerült kívánságom szerint; a terjedelem nagy úr, és ha a szerkesztő kimondta, hogy hány sor lehet, nem volt célszerű vitatkozni vele, mert még képes lett volna tovább kurtítani a terjedelmet. – Az alábbi portréféle inkább pillanatfelvétel: nyári kánikula közepette egy olyanról, aki hideget gyárt, amivel aztán sok millió forint értékű élelmiszer tartósítható. Még csak annyit: aki netán keresné a vöröstégla-tömböt, a valamikori Győri Hűtőház jelképét, ne tegye, már nincs meg. De az arrafelé vezető út máig őrzi a nevét: Hűtőház utca…
A pingvin jegyében
A hűtőgépkezelő melegben dolgozik. A hűtőgépek kezelője melegszívű, barna ember. A hűtőgépek mestere meleg otthont teremtett magának és családjának.
A hűtőgépkezelő hideget csinál. Nagyon hideget tud csinálni, mínusz tíz, húsz, harminc fok hideget. Megfagyaszt mindent: borsót, málnát, húst, vajat, orvosságokat. Jeget készít. Csak egy kart fordít el, megnyom egy gombot, és minden zúzmarás lesz. – Közben megtörli verejtéktől gyöngyöző homlokát. A hűtőgépkezelő sosem fázik…
A hűtőgépkezelőt Kókai Istvánnak hívják, negyven esztendős; a Hűtőipari Országos Vállalat győri Hűtőháza meleg gépházában dolgozik. A teremben nagy zajjal járnak a kompresszorok, csak kiabálva értik meg egymást az emberek. De nem kiabálnak. Fölösleges. Egy-egy mozdulat, szájról leolvasott szó, és megvan az egyetértés, az összhang. – Kókai István – jelzője: „az öreg” Kókai – talán a legrégebbi munkása a nagy, piros téglatömbnek. A nagy, piros téglatömbben – a hűtőházban – dolgozni jó. Ezt ő állítja:
– Maradtam volna, azt hiszi, ha nem lenne itt jó?
Hároméves volt a kislánya, amikor felépült a hűtőház.
Abban az évben – 1953-ban – avatták föl az új létesítményt. Kókai István azóta van a gépházban. A következő esztendőben kezdődött igazán a munkája: a hűtés.
Ezerkilencszázötvenötöt csillaggal jelöli: üzembe helyezték a gyorsfagyasztó alagutat. – Kókai, a krónikás. – Ötvenhatban jéggyárat építettek.
– Akkor ősszel csak Szabadhegyig járt a vonat…
(Ménfőcsanakról jár be, a málna hazájából.)
– Onnan jöttem gyalog ide, Hecsepusztára. Jöttem, mert megállni nem lehetett.
Minden pillanatban vártam, hogy valaki leüt; előtte megkérdezi (vagy nem kérdezi meg): miért dolgozol, „magyar”, sztrájkolunk!
Csillagos esztendő az ötvenhetes is. Megkezdődött a mirelit-gyártás, a zöldborsóvonal „kiépítése”. Fia addigra kétéves lett.
„A gépház összes dolgozójának a munkaidő alatt a gázálarc vállon való viselése kötelező!” – A szigorú figyelmeztetés a kapcsolótáblán olvasható.
– Sokan meglógtak innen, mert nem bírták az ammóniákszagot.
Kókai István bírja? Bírom – mondja magabiztosan. Munkatársaira pillant,
és helyesbít:
– Bírjuk…
A családra terelődik a szó. Lány, fiú, lány – így jöttek sorba a gyerekek.
– Szabadnapjaimon otthon dolgozom, a kertben mindig van munka. Házat építettem. Egy szobát szeretnék még hozzá…
Újra a „nagy” napok jutnak az eszébe, és mondja:
– Mindenki félt a négyszázezres kompresszortól.
Veszélyes, nagy fordulatszámú gép. „Kezes bárányt” csináltunk belőle (elmosolyodik furcsa hasonlatán.) – Nálunk szerelték fel elsőnek az országban. Az egymillió kalóriás kondenzátort is.
(Hárman Kókai István ösztönzésére szerezték meg a szakmunkás-oklevelet a gépházban.)
A hűtőgépkezelő mindent lát, mindent tud, ami a nagy piros téglatömbben van, történik. Csak rápillant a kapcsolótáblára és a villogó szemű műszerfalra… A lelke, a mozgatója, az éltetője ennek a nagy-nagy éléskamrának. A lelkiismerete…
Egyetlen négyszeres kiváló dolgozója. „Az öreg” Kókaija. Ki fiatal, melegszívű hidegcsináló.»
(Az írás 1964. július 30-án jelent meg a Győr-Sopron megyei napilapban.)