Közép-európai látkép – V4-szemekkel

Ha Közép- és Kelet-Európa második világháború utáni, mintegy fél évszázados történelmét áttekintjük, megállapíthatjuk, hogy az 1945 utáni ideológiai-rendszerbeli változások – a kontinens hidegháborús kettészakadásával, a vasfüggöny felhúzásával kapcsolatos várakozásokkal ellentétben – igen heterogén színteret hoztak létre a kontinensnek ezen a részén. (A Duna fölött: a magyar Esztergom és a szlovák Stúrovo: látszólag semmi sem választja el őket…)

Ha sorra vesszük az itt lezajlott eseményeket, láthatjuk: a kommunista párt által vezetett titói Jugoszlávia nem állt be az ún. keleti blokkba, hanem az el nem kötelezett államok mozgalmának egyik vezető országa lett, függetlenül attól, hogy a belgrádi rádió éjfélkor műsorát az Internacionálé sugárzásával zárta. Az Enver Hodzsa vezette Albánia megszakította a kapcsolatait a Moszkva vezette tömbbel, miáltal Európa legelszigeteltebb állama lett, ugyanis a Keletet és a Nyugatot egyaránt ellenségnek tekintette, s még az 1960-as, 1970-es években elkezdődött „enyhülés” idején sem volt hajlandó csatlakozni az Európában sarjadó, mindenki által támogatott biztonsági és együttműködési folyamathoz.

Ceausescu Romániája egy maga választotta nacionalista belpolitikai vonalvezetés mellett „önálló” külpolitikai pályára állt, melyet a Nyugaton sokan elégedettséggel szemléltek.

Időközben 1953-ban az NDK-ban, 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, az 1970-es, 80-as években Lengyelországban rendszerellenes felkelések, katonai intervenciók, tömegmegmozdulások, sztrájkok nyomták rá bélyegüket az akkori és későbbi fejleményekre. Úgy tűnik föl tehát, hogy csak a kakukktojás Bulgária lógott ki ebből a sorból, ráadásul szívesen csatlakozott volna 16. szövetségi köztársaságként a Szovjetunióhoz.

A későbbiekben tovább formálódtak e folyamatok. Románia folytatta sajátos belpolitikáját, külpolitikájában egyre nehezebben birkózott meg a jogállamisággal, az emberi jogokkal kapcsolatos bírálatokkal. A nemzetközi szintéren a Moszkva iránti szervilis, „legortodoxabb” magatartást a Német Demokratikus Köztársaság, Csehszlovákia és Bulgária mutatta fel. Egyidejűleg már sok vonatkozásban tapasztalható volt, hogy Magyar- és Lengyelország, a maga módján, a többi szövetségestől eltérő irányba halad.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet bécsi utótalálkozóján az osztrák házigazdák által Wildalpenba szervezett kiránduláson magyarok és lengyelek együtt fotózkodnak. A képen jobboldalt Adam Rotfeld későbbi lengyel külügyminiszter.

A Helsinki Záróokmány 20. évfordulóján ugyancsak együtt vannak a lengyel és magyar képviselők.

Egyébként a rendszerváltozás időszakában a közép- és kelet-európai térség eseményeinek egyik érdekessége volt az is, hogy a régió nagymértékben járult hozzá az ENSZ tagállamai számának növekedéséhez. A volt Szovjetunió függetlenné vált tagköztársaságai, a drámai, sőt sok tekintetben tragikus módon felbomlott Jugoszlávia és a ketté váló Csehszlovákia a korábbi 11-ről 28-ra növelték az ENSZ-központokban helyet foglaló országok számát, s a világszervezet terminológiájában „kelet-európai regionális csoportnak” nevezett országok összlétszáma 23-ra növekedett. A többi poszt-szovjet állam az ázsiai csoport tagja lett. Az egyedüli „veszteség” ebből a szempontból az eltűnt NDK volt, amely egyesült a Német Szövetségi Köztársasággal, miáltal újra kialakult Németország.

A nagy geopolitikai változásokat követően Csehszlovákia, Lengyel- és Magyarország, majd később a Szlovákiával néggyé bővült térségbeli állam – földrajzi, történelmi, kulturális kötelékei alapján – úgy döntött, hogy közös platformon lép fel a négyes európai és atlanti integrációja végett. Az 1991-ben Visegrádon létrehozott V4-ek ezt a célt tűzték ki. Ez az együttműködési keret három tagállam számára eredményt is hozott, amikor Varsót, Prágát és Budapestet 1999-ben felvették a NATO-ba. Szlovákia esetében a felvételt illetően az ottani belpolitikai fejlemények kapcsán voltak fenntartások a NATO berkeiben, így Pozsony csatlakozása végül csak 2004-ben valósult meg. Abban az évben mind a négy ország egyúttal az EU-nak is tagja lett. Lezárult a demokratikus átmenet egy fontos időszaka.

Immár New York-ban 1998-ban vendégjárásban nálunk feleségeikkel a cseh és lengyel ENSZ-nagykövet.

Teljesen elfogadható, hogy egy adott térség államai egymás közötti kapcsolataikban vagy nemzetközi szervezetekben hasonló érdekekből fakadóan, közös megközelítésben vizsgáljanak különféle kérdéseket. Ez az Európai Unióban is megvalósulhat, például a Benelux államok formájában, a mediterrán vidéken vagy a skandináv térségben.

Visszatekintvén a visegrádi együttműködés első két évtizedére, elmondható, hogy ebben az időszakban közös álláspontok alapján kifejtett tevékenységük hozzájárult a négy ország ismertségének, súlyának növeléséhez, véleményeik intézményes bemutatásához és érvényesítéséhez.

Ugyanakkor a V4-ek együttműködésének – a 2000 óta Pozsonyban működő Visegrádi Nemzetközi Alapon kívül – továbbra sincs strukturális intézményi háttere, azt kifejezetten a tagországok gyakorlati tevékenysége vezérli.

Díszebéd 1999 márciusában a New York-i magyar ENSZ-képviseleten a három ország NATO-ba történt felvétele alkalmából.

Az asztalnál és a teremhez vezető előtérben lévő nemzeti zászlók alatt a három nagykövet.


Ami ezt az eseményt rendkívülivé tette az az, hogy az ENSZ központjaiban a NATO semmilyen szerepet nem játszik, s a NATO-tag országok ENSZ-képviseletei nem tartanak szövetségi megbeszéléseket, konzultációkat, nagyköveteik, mint NATO-tagok, nem találkoznak egymással.

A múlt évek máig zajló fejleményeivel párhuzamosan a nemzetközi és európai helyzet bonyolultabbá vált, s ma már egész más képet mutat e regionális együttműködésről. A négyek álláspontjai, intézkedései között egyre nagyobbak az eltérések. Az egyik ilyen látványos törés az euróval kapcsolatban jelentkezett, amikor is Szlovákia az euró 2009-i bevezetésével máig az egyedüli visegrádi ország a közös európai valuta használata tekintetében.

A jogértelmezési viták továbbra is megosztják a V4-eket a Brüsszellel fenntartott kapcsolatokban. A csehekkel és szlovákokkal ellentétben Magyar- és Lengyelország jogi és politikai kifogásokat fogalmaz meg az EU-val kapcsolatban. Nem ritka a Brüsszel-ellenes nyílt retorika. Oroszország kérdésében is jócskán eltér egymástól a magyarok, a lengyelek és a csehek számos álláspontja, miközben a migráció kapcsán sok rokon vonás fedezhető fel a négy ország állásfoglalásaiban. E regionális együttműködés jövője szempontjából meghatározó szerepe lesz annak, hogy miként alakul Budapest és Varsó, illetve az EU viszonya számos fontos konkrét és koncepcionális kérdésben, ahol kitapinthatóak a törésvonalak magán a V4-eken belül is.

A V4-ek annak idején a kétpólusú múltat lezáró és a megjósolt „új világrend” szellemiségével átitatva lendült bele a közös munkába. De a jelenlegi feszült, széttöredező, számtalan régebbi és új kihívással fenyegető nemzetközi kapcsolatokban maga is elkerülhetetlenül beleszaladt e konfliktusokkal terhelt viszonyokba.

Mindez egymás közötti kapcsolataikat, de az EU-hoz mint intézményhez való hozzáállásukat is próbára teszi, így a többi közt, felveti a magyar kormányfő „amit mi szeretnénk, az valami egészen más” minapi kijelentésének értelmezését is.