A megöregedett művészekről szeretetteli iróniával mesélő filmet „Kvartett – A nagy négyes” címmel január 24-től szinkronizált és feliratozott változatban forgalmazza az ADS-Service.
Nem ritka, hogy egy színész rendezésre adja a fejét, az viszont nem mindennapos, hogy a világ egyik vezető filmsztárja 75 évesen debütáljon a kamera másik oldalán, ráadásul mindjárt egy pompás, szórakozást nyújtó vígjátékkal mutatkozzék be új feladatkörében. A színész óriást John de Borman operatőr beszélte rá Sir Ronald Harwood (képünkön) 1999-ben írott színdarabjának megrendezésére, aki szerette volna fényképezni is a művet, Hoffman pedig, elolvasván a darabot, azonnal beleszeretett. Ráadásul számára a zenei világ sem volt ismeretlen. Harwood, aki A zongorista forgatókönyvével érdemelte ki az Oscar-szobrocskát, olyan kiváló filmforgatókönyveket is magáénak mondhat, mint Az öltöztető, vagy a Szabó István-féle Csodálatos Júlia. A Queartet ötletét az Il bacio di Tosca (Tosca csókja, 1984) című Daniel Schmid-dokumentumfilm adta, amelyben a Casa Verdi nevű, Giuseppe Verdi által idős olasz énekeseknek és muzsikusoknak létesített alapítványi zenészotthonról van szó. Harwood maga dolgozta át a film számára a színdarabját, amely a magyar nézők előtt sem ismeretlen, hiszen az Orlay Produkció égisze alatt Gálffi László rendezésébenBenedek Miklós, Molnár Piroska, Szacsvay László és Vári Éva már sikerre vitte A nagy négyes című darabot.
A film azonban más, tágabb. A Sir Thomas Beecham karmester által alapított, gyönyörű angol vidéki tájban álló zenészotthonban visszavonult idős, betegeskedő angol énekesek és muzsikusok élik utolsó éveiket baráti szeretet és szakmai féltékenységek közepette. Kártyáznak és kriketteznek, csipkelődnek és pletykálkodnak, muzsikálnak és szeretettel hallgatják vissza lemezeikről a saját régi felvételeiket. Egy Verdi-évforduló ürügyén épp gálaestre készülnek a kissé feledékeny rendező, Cedric (Michael Gambon) vezetésével, aki maga is az otthon lakója, s ettől a koncerttől remélnek olyan bevételt is, amely az otthon fennmaradását segítené.
Itt, a dr. Lucy Cogan doktornő (Sheridan Smith) által vezetett otthonban él az egykori ünnepelt hőstenor, a szeriőz Reginald Paget (Tom Courtenay) és barátja, Wilf Bond, a minden nőnek egyértelmű ajánlatokat tevő bariton (Billy Conolly), továbbá régi kolléganőjük, Cissy Robson (Pauline Collins) a kissé már szenilis mezzoszoprán. Egy nap új lakót hoz a Beecham-ház autója: az ünnepelt Jean Horton szoprán dívát (Maggie Smith), akiről Reginald Paget azonnal lefagy, mondván, hogy „itt már nyugodtan leépülni sem hagyják az embert”. Kiderül ugyanis, hogy ők valamikor házasok voltak, de Jean félrelépései miatt művészi és emberi kapcsolatuk elmérgesedett. Mikor Cedric azt veszi a fejébe, hogy a gálaestre ismét álljon össze a Rigoletto legendás kvartettje, „a nagy négyes”, mert az szenzáció lenne, mindenki lelkes, de Jean elzárkózik, mert nem akarja megkopott hanggal lerombolni a nimbuszát. A társaság veszekedések és megbékélések, valamint az érzelmek tisztázása után egyezségre jut, és a kvartett összeáll, amiben nem kis érv az, hogy Jane háttérbe szoríthatja egykori szakmai riválisát, Anne Langley-t, (Gwyneth Jones). A kissé érzelmes felhangokkal és jó szövegpoénokkal tűzdelt mű így teljes sikerrel és boldog véggel zárul.
A színészek szeretik, ha kollégájuk rendezi őket, valószínűleg azért, mert ők érzékenyebbek azokra a nehézségekre, emberi, megoldásbeli küszködésekre, amelyekkel egy szerep megformálása jár. Ezen a filmen is átüt, milyen jó hangulatban zajlott Dustin Hoffman irányításával a forgatás, és ezt tanúsítják a színészi nyilatkozatok is. „Dustin briliáns rendező, mert briliáns színész, s ezért úgy rendez, mint egy színész” – mondja Billy Conolly. „Teljesen tisztában van a másik oldallal. Tudja, milyen hosszúnak látszik a várakozás, mielőtt kezdhetnénk. Tudja, milyen az, hogy mikor végre vesszük a jelenetet, és valaki elveszíti a fonalat… Nagyon körültekintő volt ezzel kapcsolatban, megadta az időt mindenre” – nyilatkozta Maggie Smith. „Különbözik mindenkitől, mert tudja, hogyan kell minket addig piszkálni, míg talál egy kis lyukat, melyen át elérhet minket, mint színészeket” – vallotta Pauline Collins. „A legtöbb Oxfordban vagy Cambridge-ben végzett rendezőnek intellektuálisabb szemszöge lehet, de Dustinra az aktív részvétel a jellemző. Nagyon specifikus feljegyzései vannak, erős a jelentek felépítésében. A mottója: „Ragadd meg és tedd igazzá” – ez Tom Courtenay véleménye róla. És végül: „Fogalmam sem volt, hogy a producer és a rendező közelében elhelyezett gépnek köze nincs ahhoz, amit a vásznon látsz” – idézte fel élményeit a színész rendező agy nyilatkozatában, majd hozzátette: „Nem te fejezed be a saját filmed, az fejez be téged. Nem hiszem, hogy zsigerileg megértettem volna mindezt, ha nem kerülök ebbe a pozícióba”.
Azért hogy Dustin Hoffman nem nyeretlen kétéves a rendezői székben a ragyogó színészvezetésen túl számos rejtettebb elem is bizonyítja, így a beállításokban, zenei átmenetekben megbúvó humor, amelyhez John de Borman tájlírát, dekoratív épületbelsőket és kifejező arckaraktereket fényképezett nagy alkotói harmóniával. A filmet átszövi a zene, amely az izgalmasan hangszerelt operarészleteken túl Dario Marianelli sok motívumot elbújtató eredeti zenéjével hangzik fel. Jó hallgatni ezt is, azt is.
A színészi alakítások első osztályúak. A kétszeres Oscar- kétszeres Golden Globe-, valamint Emmy-díjas Maggie Smith, az angol színjátszás egyik nagyasszonya (Harry Potter-filmek, Gosford Park, Brodie kisasszony virágzása, Californiai lakosztály, III. Richárd, Othello, Apácashow, Halál a Níluson stb.) egyszerre érezteti egy ünnepelt világsztár önértékelő tartását, egy szakmailag féltékeny díva szeszélyeit, egy reálisan gondolkodó megkopó művész jogos kételyeit, egy megbánást tanúsító szerelmes asszony okos taktikáit és a siker mindent megédesítő mámorának örömét.
Sir Tom Courtenay, akit A hosszútávfutó magányossága című filmjében ismertünk meg, és olyan nagy alkotásokban láthattunk, mint a Dr. Zsivágó, vagy Az öltöztető (ezzel Golden Globe-ot nyert), ezúttal egy sértett önérzetű, ám más tekintetben segítőkész művészembert alakít, akin végül az igazi érzelmei lesznek úrrá. Emlékezetes jelenete az, amikor előadást tart fiataloknak, és az operától a rap-ig húzódó stíluskülönbségekről és azonosságokról beszélget egy fekete diákkal.
Billy Conolly (Bűnbocsánat, A nagy ember, Tisztességtelen ajánlat, X akták: Hinni akarok stb.) ezúttal a kéjvágyó bariton hálás szerepét kapta. Szemeiben ott a huncutság és a hódítani vágyás, amely alól azért felfeslik egy öregedő férfi elesettsége is.
Pauline Collins, akinek legismertebb filmalakítása a BAFTA-díjas Shirley Valentine volt, most egy érzékeny, jó szándékkal lelkes, de kétbalkezes énekesnőt játszik. Cissy bizonytalanságai, félelmei körülményeiből és betegségéből fakadnak, amelynek néha eluralkodnak rajta, de elhisszük neki, hogy egykor méltó tagja lehetett az operatársadalomnak.
Michael Gambon (Harry Potter-filmek, Othello, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, Goshford park, A játékos, Csodálatos Júlia, A király beszéde stb.) a mindenképp érvényesülni akaró, de kissé szenilis rendező szerepében szórakoztató figura, kiváló karakter, mondhatni ő az ötödik a kvartettben.
Igen rokonszenves a rendezésben, hogy Dustin Hoffman a gyakorlatban is tisztelettel hajt fejet a régi idők nagyjai előtt, ezért a filmben nagy számban szerepelnek idős énekesek és hangszeresek, akikről a film végén külön felsorolásban is helye van. Közöttük a legnagyobb név a rivális Anne Langley énekesnőt alakító Dame Gwyneth Jones, aki hangjával és játékával méltó összekötő kapocs az énekeseket alakító színészek, és a filmben szerepeltetett zeneművészek között.
A humorban és érzelmekben gazdag alapmű, és film kissé frivol mondandója: Ne halj meg, amíg meg nem haltál! Maradj érdeklődő az utolsó pillanatig! Ne hagyd, hogy etessenek! Egyél magad… És sose vizelj a nadrágodba!
Ezt a filmet különösen szeretni fogja a nyugdíjas közönség, hiszen egy kicsit a magunk megbecsülését kapjuk vissza belőle. De talán lesz a fiatalabb korosztályokból is olyan, aki a jó szórakozás mellett megérti majd, hogy a 40 év felettiek és a „szépkorúak” nem a társadalmon élősködő vén trottyosok, hanem értékeket még mindig létrehozni képes, talán sokszor esendő, de mégis életre való alkotó emberek.
És ne felejtsük el Gobbi Hilda emlékét sem, aki nálunk is létrehozta azokat a művészotthonokat, amelyekben, sajnos, társadalmilag szinte elfelejtve tengődnek nyugdíjukból az emlékeiket őrző régi királynők, hősök, dívák és más szeretni való művészemberek.