Nem egyedi és nem ördögtől való színésznőre bízni a Lear király címszerepét és a Bolondot. Még az sem, hogy férfiszolgát is nő játsszék egy Shakespeare tragédiában. A kérdés csak az, mivégre: Mit kezd a színház Learrel, ha asszony, mit kezd egyáltalán a Lear királlyal?
Debrecenben a Csokonai Színház Ilja Bocsarnikovsz rendezésében az elmúlt évadban mutatta be Shakespeare részben nőiesített tragédiáját, amellyel a színház a vidéki színházak fesztiválján vendégszerepelt. A színpadra állító nem akarta sem Anatolij Vasziljev megvalósulatlan, sem Andrei Şerban megvalósított útját követni. Vasziljev álma volt, hogy Törőcsik Marival és csupa női szereplővel játszassa el a Nemzeti Színházban a 2000-es évek elején a Leart, aztán jött az első igazgatóváltás, és Vasziljev visszakozott. Végül Törőcsiknek a Bolond jutott Bocsárdi László Learjében. Utóbb Şerban a Bulandra Színház csapatával hozott létre színésznőkkel Leart, melyben a címszereplő Mariana Mihuṭ volt. És persze volt másféle, némileg nőiesített Lear is, gondoljunk Giorgio Strehler előadására a hetvenes évekből. Strehler a milánói Teatro Piccolóban izgalmas, szép gondolkodással Ottavia Piccolóra osztotta Cordéliát és a Bolondot, nyomában Telihay Péter Nyíregyházán Kuthy Patríciára. És bizonyára folytatható a sor, hiszen nemcsak mostanában divatos téma a nembeliség elméleti és gyakorlati értelmezése. A Shakespeare-figurák identitásának összemoshatósága Jan Kott óta nem látszik rendkívülinek.
Ezért is kérdés, ezúttal mit akar vele a színház, mit kezd vele. Van valóságos mondanivalója, vagy csak lehetőségként használja, netán színésznőjének kínál különleges lehetőséget?
Nemes alattvalói emelik a királynőt a színpad közepén ferdén élére állított asztallapra (a teret pontosan érzékeltető díszlet és a sokatmondó jelmez Marfa Gudkova munkája), amelyen aztán ráugorva, rádobva magukat csúsznak-másznak az uralkodó rokonai, szolgái a kemény és határozott döntést hallva. Ráckevei Anna fenséges királynője még büszkén viseli a koronát, ereje teljében, elégedett mosollyal hallgatja két, szeretetről negédesen fuvolázó lányát, hogy aztán annál nagyobb dühvel és kegyetlenséggel forduljon az egyetlen halkszavú, őszinte ellen. Ez a magabiztos királynő nem hall meg más szót, csak a kegyeit keresőt. Nincs ebben a képben semmi családiasság, semmi szeretet, ami azt sejtetné anya és lányai között valaha is volt emberi kapcsolat. Aztán darabokra tépi a kiteregetett rongyot, birodalmát, mindenki megkapja a jussát, amit ki-ki mohón gyűröget, majd odaveti a koronát is. De immár hatalmát átruházva, változatlanul a nagyasszony vonul ki.
És Ilja Bocsarnikovsz rendezésének a problémája itt kezdődik, ugyanis e fölvezetés után szinte elképzelhetetlen, hogy ez a dacos asszony, aki szétosztotta országát, de megtartotta száz lovagját s vele nem titkoltan vélt hatalmát, egyszeriben otthonos nyugalomra, szeretetre vágyik, egy pillanatig is azt képzeli, hogy miután dölyfösen elűzte a legkisebbet, az egyetlen igazat szólót, Cordéliát (Hajdu Imelda finoman fogalmazza), megkapja a békés éveket maradék két, már a prológusban érzékelhetően prédasóvár lányától. Bocsarnikovsz igyekszik ellenállni minden hagyományos Lear-értelmezésnek. Egyetlen motívumra építi a játékot, és ez nem más, mint a mindent fölülmúló, megveszekedett, gyűlölködő gonoszság. Gonerilé (Móga Piroska), Regané (Sárközi-Nagy Ilona) és Cornwall hercegé (Mercs János), a fattyú Edmundé (Kiss Gergely Máté) meg a szerepét rángatózással, tánccal, exhibicionista eszközökkel hangsúlyozó Oswaldé, a szolgáé (Mészáros Ibolya). Ebben az előadásban minden, ami a gonoszságon kívül van, másodlagos. Hiábavaló Kent (Bakota Árpád) hűsége, Gloucester (Bicskei István) és törvényes fia, Edgar (Rózsa László) odaadása, nincs itt igazán szerepe a politikának sem, de a beharangozó nyilatkozat ígéretével ellentétben értelmezhetetlen vagy észrevétlen marad a „lehetséges-e a megváltás?” üzenete is. Nincs helye a bohóctanításnak, a hű kísérő groteszk bölcsességének sem. Hangsúlytalan marad jelenléte, minden csöndben elmondott szava. Hangsúlyt visszamenőleg sem ad jelenlétének, hogy eddig is sokféleképpen értelmezett, értelmezhető távozását ez az előadás azzal intézi el, hogy őrületében Lear öli meg.
Ezzel vetítené előre lelkében az őrök által megfojtott Cordélia képét? Tetszetős magyarázat, de bizonytalan. Ám kétségtelen, hogy ennyire jelentéktelenné, semmitmondóvá tenni a Bolond (Újhelyi Kinga) alakját, ritkaság a színházművészetben. És arra sincs igazán válasz, miből fakad a mindent vezérlő, eredendő gonoszság. Csak született rosszaságból, irigységből, pénz- és rangéhségből? Mint Edmundé. Talán. De a koncon marakodó Regané és Gonerilé? Egyszerű nemzedéki kérdés? Elég az öregekből, jöjjenek az ifjak? Az a két, szép lírai jelenet, amit az őrületbe kergetett Lear vízionál a gyermekeivel játszó anyáról és a hintalovat húzó, babázó, ugrókötelező lányokról, aligha magyarázza a mély és sötét, minden emberséget elutasító, kegyetlenséget. A két képből sokkal inkább következnék az anya és lányai közti bensőséges kapcsolat, mintsem a gyűlölködésbe fordult, véres tragédia.
És éppen ezért hiába Ráckevei Anna valóban izgalmas szerepformálása, remeklése csalódottságában, ahogy hinni sem akarja, hogy két lánya kíméletlenül fosztja meg mindenétől, amit persze önként adott oda, dühöngő átkozódása, utóbb magányos, a fizikai kínokat is nagy hatással ábrázoló küzdelme a természet erőivel és lelke belső viharaival, tébolya és szinte gyermekké lett útkeresése, a valóság fölismerésének őszinte pillanatai, az előadás egészének sokszor mesterkélt keresettségén alig tud változtatni.
A már-már paródiába forduló marionettmozdulatok, a túlburjánzó, a mondandót nem segítő mozgás- és látványelemek eluralkodnak a drámán, amely nem lesz korszerűbb, tiszta gondolkodású attól sem, ahogy eklektikus nyelvezetű „szövegkönyvét” Vörösmarty Mihály, Forgách András, Mészöly Miklós és Nádasdy Ádám fordításainak felhasználásával Kozma András megalkotta.
A képeket Máthé András készítette.