„A 2. magyar hds. elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. […] De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. […] (A nyitó kép: katonahősök voltak.)
Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, […] hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. […] aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyítsa. […]”
Minden bizonnyal ez volt a magyar hadtörténelem egyik legembertelenebb és legkegyetlenebb hadparancsa. Szerzője vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, a náci Németországgal az utolsó pillanatig szövetséges Magyarország 2. hadseregének a parancsnoka. A parancsot tíz nappal azután hirdették ki, hogy a szovjet Vörös Hadsereg – a II. világháborúban fordulópontnak számított, csaknem fél évig tartó Volga menti, sztálingrádi csatában győzelmet aratott, és a Donnál megindította történelmi támadását a németek és szövetségeseik kiszorítására az országból. Az 1943. január 12-én megkezdődő szovjet hadműveletben gyakorlatilag megsemmisült a német követelésre felállított, 1942 nyarán a keleti hadszíntérre vezényelt 2. hadsereg.
Szabó Péter, a szerző és Ungváry Krisztián történész a könyv bemutatóján.
Legföljebb csak közhelyeket tud a széles közvélemény „a Don-kanyarról”, amellyel a 2. hadsereg tragikus történetét foglalja össze az átlag magyar. Azt viszont igen, hogy magyar családok tízezreinek volt olyan halottja, aki vagy a nyári hídfőcsatákban és a téli szovjet tűzhengerben halt hősi halált, vagy hadifogolyként menetelés közben, vagy később a hadifogolytáborban vesztette életét, vagy úgy, hogy munkaszolgálatosként mindennemű eszköz nélkül „aknaszedőnek az aknamezőre hajtották, és véres cafatokban hullott vissza a hóra…”
Ahogy lassanként megnyílnak a szovjet-orosz katonai és történeti archívumok, úgy kezd tisztulni a 2. hadsereg sorsának képe. A mintegy 130 ezres hadseregből mintegy 50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien sebesültek meg, és mivel csak nagy késéssel sikerült az életben maradottakat gyógykezelés céljából hazaszállítani (már aki kibírta hazáig a soknapos utat), tovább emelkedett az elhunytak száma. Különösen nagy arányban haltak meg fegyvertelen munkaszolgálatosok, akiknek nem volt a csikorgó orosz téltől védő ruházatuk sem. A szovjet hadifogságba esett magyarok száma 27–28 ezerre tehető, akiknek legföljebb a foglyok hetede térhetett vissza a hazájába.
Szabó Péter hadtörténész évtizedek óta foglalkozik a magyar királyi honvédség 1920–45 közötti történetével. Kutatásainak központi témája a magyar 2. honvéd hadsereg története. Tanulmányok, forráskötetek és csapattörténetek által, vaskos kötetekben igyekszik földolgozni, föltárni a magyar hadtörténelem minden bizonnyal egyik legnagyobb emberveszteségével járt csaknem egyéves harctéri tevékenységének, a Don-kanyar menti (mindenekelőtt német és magyar csapatok által megszállt!) terület megtartásáért vívott küzdelemnek részleteit.
A Kossuth Kiadó gondozásában minap megjelent mű a szerző minden eddiginél részletesebb munkája ebben a témakörben: „Magyarok a Don-kanyarban / A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943)” címmel. Nagy figyelmet követel és a közepesnél nagyobb történelemtudást feltételez a kis híján 700 oldalas kötet. Még a témában otthonos olvasó is legalább egy hétig, tíz napig (vagy tovább) fogja kézben tartani, tanulmányozni, feldolgozni a szerző minden eddiginél gazdagabb tényözönét, amelyet összefoglaló táblázatok, eredeti dokumentumok és fényképek sokasága igyekszik jól áttekinthetővé, érthetővé tenni.
A „Magyarok a Don-kanyarban” című kötet bemutatóján a szerző hangoztatta, hogy a sajtóban általában még mindig a túlzott, 150–200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek, amit a 2. hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása semmiképpen sem támaszt alá. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a katonai vezetés 1942 tavaszán mintegy 200 ezer fős állományt küldött ki a keleti hadszíntérre, jóval kevesebbet, mint például a román haderő. A gyakorlatilag folytonos készenlétben, kezdetben a partizánokkal is harcban álló, majd a súlyos Don-menti hídfőcsatákban leharcolt alakulatok felváltására még karácsony előtt további 35 ezer főnyi állományt küldtek ki a hazától 2500 kilométerre levő frontvonalra. A szovjetek 1943. január 12-én kezdődött hadművelete miatt azonban a felváltás nem történhetett meg, mind a leváltott, mind a felváltott alakulatoknak védeniük kellett az arcvonalat.
A könyv előszavából idézünk: „…Igyekszem bemutatni, hogyan zajlottak le a 2. hadsereg egyes alakulatainak (gyalogezredek, zászlóaljak és az úgynevezett hadtáp-csendőr alakulatok) az arcvonal mögötti és közelében folytatott partizánellenes vállalkozásai, a magyar hadsereg katonai közigazgatási szervei milyen szigorú óvintézkedéseket léptettek életbe a honvéd-alakulatok védelme érdekében, a katonák miként vélekedtek a háború sújtotta orosz és ukrán területeken uralkodó állapotokról és a helyi lakosságról, milyen tragédiába torkollott a keleti hadszíntérre kivezényelt magyar munkaszolgálatosok sorsa,valamint milyenek voltak a frontkatonák hétköznapjai az arcvonalban, és hogyan tartották a kapcsolatot hozzátartozóikkal….”
A hadtörténész munkájából megtudhatjuk, hogy a második világháborúba a németek oldalán belépett Magyarország politikai és katonai vezetése abban reménykedett, hogy „csak” a környező országokkal kell megküzdenie a trianoni határok eltörlése végett, a „Nagy-Magyarország-álom” valóra váltásáért. A terület-visszacsatolások részleges sikere végül nagyon távoli térségekben dúló, áldozatok tízezreit követelő, súlyos harcokba torkollott.
Ráadásul – a hatalmas távolság miatt – a 2. hadsereg utánpótlása is akadozott, az anyaországban gyűjtött és részben kiszállított meleg ruházat és lábbeli többnyire az arcvonal mögötti raktárakban maradt. A Don melletti lövészárkokban hónapokig senyvedő katonák, illetve munkaszolgálatosok szinte teljesen lerongyolódtak, elfogyott a váltásra szánt ruhanemű, lábbeli, és megérkezett az orosz puszták ősi hadura, Tél tábornok, aki egykoron Napóleon maradék seregét is kiűzte az országból.
Ehhez kapcsolódtak az új erőre kapott szovjet Vörös Hadsereg több arcvonalon megindított hadműveletei, melyek gyakorlatilag halálra sebezték a német és magyar katonák százezres tömegét. Ne feledjük – figyelmeztet a szerző –, hogy bár a németek juttattak valamennyit a magyar (kényszer)szövetségeseiknek is a saját hadfelszerelésükből, azok kevésnek bizonyultak a súlyos védelmi harcok megvívásához. A gépesítettség aránya a nem felelt meg a korszerű követelményeknek, jóllehet a magyar csapatokat nem a katonai nagyhatalmak háborújába szánták.
Szabó Péternek még megadatott, hogy találkozhatott a Don-kanyart túlélt egykori katonákkal, emlékezéseikkel kiegészíthette a korabeli hadiokmányokat, betekinthetett feljegyzéseikbe, naplóikba is, ezzel is erősítvén a hitelességet. Aligha méltatjuk érdemén felül a szerzőt, amikor leszögezzük: most megjelent munkája a legapróbb részletekre történő kitekintéssel a magyar hadtörténetírás kiemelkedően nagy vállalkozása, a napjainkig tudatunkban élő, az egész nemzetet megrázó tragédia őszinte és kritikus bemutatása, amely méltó emléket állít mintegy 130 ezer katona és munkaszolgálatos soha nem feledhető tragédiájának.
A hitelességhez tartozik – és most emlékezzünk a könyvet ismertető írásunk bevezetőjére –, hogy „a 2. hadsereg tragédiájával érintőlegesen foglalkozó szakirodalom és publicisztika általában nagy teret szentel a január 24-i hadseregparancs ismertetésének. Jány vezérezredes egész hadsereg-parancsnoki tevékenységét, cselekedeteit sokan még ma is – ahogy népbírósági pere során is – ezen parancsa alapján ítélik meg. Nem elég, hogy a teljes pusztulásba sodorta hadseregét, katonáit még becstelennek és gyávának is nevezte – hangzik az elfogult, sommás értékelés több mint kétharmad évszázad elteltével, jogi rehabilitációja után is.
A számos esetben kilátástalan küzdelmet folytatott s hősiességet tanúsított magyar honvédek valóban nem érdemeltek ilyen lesújtó, megalázó hangnemű bírálatot hadsereg-parancsnokuktól. Jány 1947. évi népbírósági perének vallomásában azt állította ugyan, hogy csapatai „ostorozására”, a rend helyreállítása és a nagyobb veszteségek elkerülése végett írta meg parancsát, ez azonban Osztrogozsszk, Sztorozsevoje, Ilinka és Ilovszkoje körülzárt, majd kitört védőinek helytállását tekintve súlyos arculcsapás volt.
Hadseregparancsa a január 12. és 18. közötti küzdelmek sorozatos kudarcainak közvetlen benyomása alapján született meg, melyet «kezdeti csalódása és hangulata legmélyebb pontján fogalmazott meg».
…Ahogy Jány egész tevékenysége, katonai pályafutása árnyaltabb bemutatásra szorul, úgy a január 24-i hadseregparancsának körülményeivel, „lélektani mozgatórugóival” is foglalkozni kell…
…A vereség és a kudarc legfőbb okát Jány kezdetben hadserege harcértékének csökkenésében és annak teljes felbomlásában látta. A katasztrófa mélyebb okait nem kereste, arra igazából csak később jött rá. A január 24-i hadseregparancsba foglalt értékítéletei és utasításai egy elkeseredettségében, tehetetlenségében magára maradt, mély lelki krízist átélő ember dühödt megnyilvánulásai voltak. Tragikumát az is súlyosbította, hogy haragjának és elégedetlenségének kitörései nem mentek feledésbe, hadseregparancsában megfogalmazott megalázó és igaztalan bírálatai írásban is fennmaradtak.
A március 12-ei 30. számú hadseregparancsán és a január 24-it hatályon kívül helyező rendelkezésén kívül számos, kevésbé ismert parancsa tanúskodik arról, hogy később revideálta álláspontját hadserege helytállását és a katasztrófa valódi okait illetően… A parancsáról értesülő katonáinak körében azonban a túl sokáig érvényben maradt január 24-i parancsa vált ismertté, és ez olyan mély sebeket okozott számukra, melyeket begyógyítani már nem lehetett.
* * *
Szabó Péter: Magyarok a Don-kanyarban – A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942–1943). Kossuth Kiadó, 2019. Negyedik, teljesen átdolgozott kiadás, frissített illusztrációs anyaggal, eddig nem publikált fényképekkel, nem egészen 700 oldalon.