Az alig félházas, szörnyen elnyújtott (3 órányi?!) nyilvános főpróbán sikerrel mutatkozott be a Legénylakás. Zanza: derűs, szórakoztató, jó kis műsort ad a pesti Centrál karácsonyi meglepetésként; vígjátékot, dallal és szerelmi szálakkal. Nem vásári parádé, nem burleszk, hanem olykor (másfél)percenként megnevettető, vidám kis évvégi kikapcsolódás. Érdemjegye: 6,5-7 pont a 10-ből. (A nyitó képen a főszereplők: Stohl András, Tompos Kátya, Fehér Tibor, Papp János; fotó: Centrál Színház.)
Triplacsavar említhető a Legénylakás előadásának genezisét illetően.
1.) Eredetileg Billy Wilder (részben) írta, producerként egyengette, és majd’ 60 éve a legjobb mozijai közt megrendezte ezt a drámai tartalommal, erkölcsi tanulsággal is bíró (!) keserédes vígjátékot. Oscar-eső kísérte a művét.
2.) Neil Simon, a színházi vígjátékok atyamestere bravúros poénokkal tűzdelt, néhol túlságosan is új változatot készített a sikerdarabból, összefogva a zeneszerző Burt Bacharach-val. A romantikus-zenés vígjáték új változatának munkálataiba I.A.L. Diamond szövegkönyv-író és Hal David dalszövegíró is bedolgozott.
3.) A budapesti előadás jobbára az utóbbiak mentén, Radnai Annamária fordításában Puskás Tamás rendezésében, négy főszereplő „tálalásában” állíttatott színpadra. Remélni lehetett, hogy az előadás az alapművet követve jut el szentestétől karácsonyon át a szilveszter-éji hepiendig. Részben így sikerült, részben másként.
Saccolva: megmaradt egynegyed rész: váz és szöveg Wildertől; és kitöltötte a ¾ űrt Simon és több társának innovációja. Utóbbi a párbeszédeket s a verbális humort tekintve előrelépés, más tekintetben szo-szo.
Billy Wilder klasszikusát itthon szinte mindenki látta; online elérhető (érdemes is). Pár poén, eredeti bonmot önálló életre kelt, pl. „egyik kis számkukac a sok közül; sajtos tallér nincsen; add ide a cukrot, és váljunk el; temetőben csókoltak meg először; olyan, mint Marilyn Monroe; unalmas az autósszex Volkswagenben, kényelmetlen és fűtés sincs benne; miért nem tudják a gyomormosással a szerelmet is kimosni; térden lőtte magát”. Amikor pedig C.C. Baxter a milánói makarónihoz teniszütővel szűri le a forró tésztát, s közben a bekhendjéről papol: megáll az ész, kitart a nevetés. (Tenisz-amatőrként a szívem szakad meg, nem kár a bélhúrért?! Vicceltem, persze, de ami tény az tény. Mellőzték a csúcspoént; miért is?) Lenne még folytatni való; csakhogy ezek zöme kilúgozódott, vagy eltűnt mára. Nosztalgia, retro-igény: akkor is kár!
Kulcskérdés lenne pedig, hogy ezekből mit őriz meg a későbbi átirat; mivel XY néző a 12. sor környékéről ezt várja, hallani szeretné. A N. Simon-féle adaptáció a nagyközönség előtt kevésbé ismert, de Wilder alapanyagából (többet) merítkezve jó kiinduló pont egy mai feldolgozáshoz is. Ennek módja, sikere felemásan igazolódott be. Döntő, hogy ebből a mixtúrából mi jön ki ma a színpadon?
1960-ban Jack Lemmon figurája a kiszolgáltatott, meg is alázott kisember karriervágyának és romlatlan belső énjének a kettősségét adta. Ő egy biztosítási alkalmazott, aki a 861. asztalnál ül, 85 dolláros kis kuckóban él, kényszerből ide „diszponálja” szerelmi légyottra a sumák feletteseit; majd az agglegény feltör, végül kitör: megvilágosodva szerelembe zuhan és győz.
Persze, séma, de milyen!!? Manapság az egzisztenciális libikóka más; olykor durvább, primitívebb, de a köteles lojalitás, a kisemberek sorsának hullámvasútja bizony minimum hasonló. Ez a társadalmi-morális mondanivaló a modern filmek, más alkotások alapeleme. Baj, ha Wilder érzékenyebb volt erre, mint máig az utódai, esetünkben is. Ezt jogos, érdemes lett volna a színen megragadni, csakhogy elsikkadt.
Wilder műve dráma és vígjáték; Puskás rendezése zenés-táncos komédia; talán csak melodráma. E tekintetben kevés. Ami helyette van jó, de pótmegoldásnak nem elég. A revürészletek például parádésak, mozgalmasak, önmagukban igényesek és szépek; ám nemigen viszik előre a cselekményt. Akkor miért? Talán a korszerű tömegízlés ad választ.
Ellenvetés a neten: korszerűtlen, melankolikus mozi volt, mit keresünk vele, s rajta ma? Meglehet, mégis hat; vesd össze még, mondjuk, a Casablancával, a Ben Hur-ral, avagy Hitchcock remekeivel. De például Petőfi is más verseket írt, mint Juhász Ferenc. A farok-méregetésnek nincs értelme; a truváj a példa, a mag: megvan vagy elkallódott. A Centrálban a feldolgozás frissességére rátaláltak. Érdemben turkálhattak volna még. Ugyanakkor, például a II. felvonás eleje fergeteges, és (az ízléstelen kávé-promóciótól eltekintve) jobb is az elsőnél; bár néhol leül a játék, a színészek lelkiismeretesen alakítanak.
A főpróba ambivalens választ ad minderre. Egyelőre nem igaz, hogy rossz főpróbát (csak) jó előadás követ(het)i, mert a start megfelelő; a többi elválik december utolsó dekádjában.
Persze, akad-marad-támad azért még dilemma a mű körül. Sok (tán frusztrált) ember számára a romantikus dráma-komédia lekezelt, utált műfaj. Nyálasnak, emósnak, szentimentálisnak, sziruposnak, banálisnak, mesterkéltnek, sőt idegesítőnek, unalmasnak, lassúnak, nézhetetlennek hordják le. Igaz, itt: a történetmesélés hosszú, a vége kiszámítható, mégis szívmelengető; nem pörgős, nem brutalitással teli, nem léghajlítós-szuperhősös a szín- és látványvilág. Ám az agyra és a lélekre hat, nem az ösztönökre. Akinek nem inge….?! A jó színház megküzd eme kihívással. A néző meg tud(hat)ja, mire vált-kap jegyet. Műbíráló dettó.
Vígjátékról van szó, hadd idézzek egy tréfát. A párizsi Pigallra repülővel készülő férfi egymás után nyolcszor bemegy ugyanabba a patikába, és kér egy szem Daedalont meg egy óvszert. A kiszolgáló patikusnő jogos félreértéssel megsajnálja, és így szól: Ha ennyire kivan tőle, miért csinálja? Tényleg; nem muszáj idejönni, ha a kínálat idegen! Nekem bejön.
Jómagam a patinás, bájos 60-as évekbeli filmbravúrt láttam tegnap újból megnézve, a színházba készülve; ám ez épphogy kedvet csinált egy, azt fair módon leképező színpadi produkció, játék iránt. Egy meg egy az kettő, és nem nulla. Csodás egykori színészek – főként Jack Lemmon, Shirley MacLaine, Fred MacMurray – a kor legmagasabb színészi színvonalán „dolgoztak”. Méltóságuk díja lehetne az új mű.
Puskás Tamásék okkal vehették (volna) ezt is alapnak; még így sem kellett versenyre kelniük a nagy elődökkel. A követő nem előző. Máskor, de érdemben ugyanazt tenni; kicsit másként, alázattal, felfrissítve, mához is szólva; érvényesen játsza(t)ni a színpadon: ez a főmenü. Többé-kevésbé, hiányérzettel megoldják.
Volt még egy másik csúcsszint is. 1970-ben fantasztikus magyar szinkron készült a filmhez Zenthe, Pálos, Tomanek főszereplésével. Ez a magyar hang etalon lehet(ett) a színház alkotói és nézői emlékezetében és elvárásaiban. Adott volt a lecke a Centrálnak. Itt megbízhatóan teljesítenek, sikerre számíthatnak.
Tompos Kátya, Stohl András és Fehér Tibor. (Kép: Centrál)
Sportszerűen ne centizzük; milyen ma Fehér Tibor Lemmonhoz képest Chuck Baxterként; és milyen Tompos Kátya, mint Shirley McLaine alteregója Fran Kubelikként. Jók! De bizony! Fehér Tibor megbirkózik a szerepével, rokonszenvesen meggyőző tud lenni. Tompos Kátya főként a dalaival brillírozik. Stohl András és Papp János is hozza a kötelezőt, sőt túl is teljesít az elvárhatón. Papp remek doki-figura. Stohl megszokottan elegáns. Pokorni Lia Marge (mellék)szerepében elbűvölő. A tánckar a jó koreográfiának is köszönhetően elsőrangú.
Wildernél is – csakúgy, mint Kertész Mihály Casablancájánál (Lásd: Játszd újra) – fontos háttérelem a zene. A filmbéli kínai étterem zongoristájának „lassúját” a Centrál színpadán modern dalparádé váltja fel: adekvát módon, de nem revelációképpen. Így is emeli a zene a produkció nívóját, hatásait. Itt a három világszám előadása remek, a többi dal érzékletes, odavaló. Ennél nem több.
Puskás Tamás rendező biztos kézzel és jó (ütem)érzékkel dirigálja a színpad dolgait; érti és szerencsésen kibontja a Broadway-jellegű előadás szálait. Wilder-i mélységbe azonban nem fut bele.
Apropó! Szerencse és játék! Zárójelenet: más a mozié, és más a színpadi is. A filmben kártyázik a két főhős, közben a férfi szerelmet vall. Mire a nekibátorodott nő: -Hallgass és ossz! (Diadal!) A Centrálban elkenik a lányos válasz erős poénját; halk viszont-vallomás kerekedik belőle. Gyengébb lett, érzelgős, lassú abbahagyás, nem ütős zárszó.
Talán ez is az oka, hogy a két fiatal főhős sete-sután áll, kézen fogva a végén, majd jobb híján meghajol. Bájosak, a zavaruk őszinte, de nem így kéne finálét kreálni, lezárni. A méltó, ütemes vastaps nekik, és az egésznek a hálás budapesti közönségtől bejön. Csatlakozom.
Legénylakás című zenés vígjáték a Centrálban; rendezte Puskás Tamás; főszereplők: Tompos Kátya, Fehér Tibor, Stohl András és Papp János. A neten, ma kora délután az 5 csillagos minősítés rendjében ez a mű 121 szavazat nyomán 4,39-nél tart.
Jó sok, mindazonáltal szerintem is az elismerést megérdemli(k).