Úgy látszik, törvényszerű, hogy amikor valami technikai újdonság születik, akkor az amerikai filmesek kezdik magukat kiélni, átengedik a terepet a trükk- és maszkmestereknek, pirotechnikusoknak, lassan már színészre sincs szükségük, a történet pedig egyre nagyobb marhaság, a lényeg, hogy sokat lőjenek, robbantsanak, meneküljenek, üldözzenek, és minél fantasztikusabb lények, tájak és egyebek népesítsék be a vásznat.
Nem tehetek róla, de nem vagyok képregény-rajongó, így a belőlük készült Denevérember (Batman), Pókember (Spider Man), Szuperember (Superman) és egyéb lökött amerikai világhódító vagy világmegmentő rossz és jó szuperhősöket is meglehetősen unom, bármennyire látványosan röpködnek, változnak át, vagy művelnek is a józan észnek ellentmondó cselekedeteket. Tudom, hogy világszerte megvan ennek a műfajnak is a rajongótábora, aki aszerint minősít jónak egy filmet, hogy mennyi a robbantások, verekedések, halottak száma.
De most nem a rajongók írnak filmkritikát, engem pedig más esztétikai elvek vezérelnek. Ilyen alapon merem kijelenteni, hogy a Megaagy vetítése közben majd leragadt a szemem, annyira bugyuta mesécske ez is, csak most animációs formában. Az elalvás ellen hatna a feszített, gyors vágásokkal teli, kapkodó tempó, ami viszont egy idő után olyan fárasztó, hogy megint csak a szem lehunyása a legjobb megoldás ellene.
A DreamWorks Animation stúdió (a Shrek, Madagaszkár, Kung fu panda, Így neveld a sárkányodat című családi mozik megalkotója) most Megaaggyal rukkol elő, ezzel a Földön nevelkedett szürke, átváltozós űrlénnyel, aki – hogy kitűnjék a tömegből –, elhatározza: főgonosz lesz. Rosszfiúnak nemigen válik be ugyan, de mivel kétbalkezes tévéoperatőrből kifejlesztett teremtménye, Titán a fejére nő gonoszságban, átáll a jók oldalára.
Megaagy sorozatos kudarcainak okozója másként nevelkedett űrlény társa, az ugyancsak szuperhős Metro Man, egészen addig, míg Megaagy le nem győzi ellenfelét. Akkor azonban rájön, hogy ellenfél nélkül unalmas az élete, ezért hozza létre az új szuper-főgonoszt. Ezután egész Metro City azon törheti a fejét: lehet, hogy a világ legagyasabb rosszfiúja lesz a megmentőjük?
Nesze neked, mese! Alan Schoolcraft és Brent Simons forgatókönyvírók megkísérelnek olyan társadalmi bölcsességeket is belerejteni a történetükbe, amely szerint neveltetés kérdése, hogy kiből lesz jó, kiből rossz, hogy a szeretet/szerelem képes megváltoztatni az embereket, meg hasonlók, de mivel ebben a filmben semmit sem lehet komolyan venni, mert a kizárólagos cél itt is a 3D technika lehetőségeivel való játszadozás, szóval a gyerek helyett megint apuka örül a villanyvasútnak.
Van még a filmben egy Talpnyali nevű, robot-gorilla kinézetű szkafanderben járó hal, az ő szerepe, hogy deus ex machina kisegítse a bajból főgonosz gazdáját. Tom McGrath filmjének egyetlen női szereplője Roxanne, a tévériporter, akiért mind az operatőr, Hal/Titán, mind Megaagy versenyez. A védtelen nő veszélybe kerülése, majd megmentése nélkül szuperhős film nem is képzelhető el.
„Amit igazából akartunk: meglepni a műfajt jól ismerő közönséget azzal, hogy megfordítjuk a klasszikus szuperhősös felállást. A Megaagyban senki és semmi nem az, mint aminek elsőre látszik, ebből pedig rengeteg izgalom meg poén fakad” – nyilatkozta a rendező. Ehhez képest a poén és a humor meglehetősen ritka madár az elkészült műben.
Noha a film alkotói szerint a 3D a jelen, és a kétdimenziós film kezd kimenni a divatból, egyet felejtenek el: ez csak forma, nem tartalom. Nekem azzal van bajom, mikor a forma válik uralkodóvá, és a tartalom másod-, vagy sokadlagos lesz. Lehet, hogy az átlag néző nem ilyen, és nem lehet minden művészi. Én már csak olyan vagyok, ha majd meglátom az első olyan 3D technikával készült filmet, amiben a történet, a játék mély és emberi, és a 3D technikának más funkciója is lesz, mint hogy elkapom-e a fejem a felém repülő akármi elől, akkor majd elkezd érdekelni ez az esztétikai plusz is. De ilyet még nem láttam, és a Megaagy sem nyújtott semmi olyat, amivel érdekessé tette volna magát számomra. Akkor sem, ha lesznek, akiknek tetszeni fog.