A Philomena vetítése a karácsonyi filmkínálatban azért is telitalálat, mert úgy beszél a szeretetről és a családról (ami a karácsony lényege lenne, ha a kommersz vásárlási láz el nem nyomná), hogy sem nem giccses, sem nem közhelyes, mégis szíven találja az embert tiszta emberségével. Az igaz történet főhőse ugyanis Philomena Lee, egy egyszerű asszony a katolikus írországi Roscreából, aki 2004-ben elkezdte kutatni csaknem ötven éve tőle elszakított fiának a nyomát, és akinek minden korosztályt magával ragadó történetét Martin Sixsmith írta meg 2009-ben „Philomena Lee elveszett gyermeke” címmel. Stephen Frears, amint találkozott a történettel, rögtön tudta, hogy filmet akar forgatni belőle, Judi Dench-csel a főszerepben, különös tekintettel arra, hogy ennek nyomán derült ki: még több más sorstárs is reménykedve keresi hasonló módon, apácák által Amerikába eladott gyermekének a nyomát.
A félárva Philomena az édesanyja halála után hatévesen került bentlakásos egyházi iskolába, és 18 évesen úgy távozott onnan, hogy fogalma sem volt az életről. Nem sokkal később egy falusi búcsúban egy fiú, John megajándékozta őt egy cukrozott almával. Philomena nem tudta, hogy ami utána történt (és amit ő nagyon élvezett), összefüggésben van azzal, hogy utána elkezdett gömbölyödni a hasa. Amikor kiderült, hogy terhes, apja kitagadta és beadta egy apácazárdába. Három évvel azután, hogy világra hozta Anthonyt, elvették tőle a kisfiút, akinek a további sorsáról nem tudott semmit. A fiatal lány négy évvel később megházasodott, két gyermeke született, a kis Antonyról közel ötven évig senkinek sem beszélt, de sohasem felejtette el.
A film három szálon indul el. Egyfelől Martin Sixsmith (Steve Coogan), a BBC politikai alapon igazságtalanul menesztett riportere nagyon maga alatt van, nem tudja, mihez is kezdjen. Másfelől a 70-es évei felé járó, mélyen katolikus Philomena Lee (Judi Dench) több évtizedes hallgatás után. nyomtalanul elveszett fiának 50. születésnapján néhány kupica sherrytől felbátorodva elmeséli lányának, ki az a kisfiú, akit egy régi fénykép ábrázol, és mi történt annakidején?
A megelevenedő régi történetben a fiatal Philomena (Sophie Kennedy Clark) egy börtön szigorúságú zárdában kínok közt szüli meg kisfiát. Sorstársaival együtt neki is mosással kell megszolgálni annak az árát, hogy őket és gyermekeiket az apácák befogadták. Gyermekeikkel csak ritkán találkozhatnak, és az apácák nem is titkolják, hogy megvetik és ezzel is büntetik a bűnbe esett lányokat, akik állandóan rettegik a percet, amikor végleg elveszik tőlük a gyermekeiket. Aztán egy nap megjelenik egy autó, egy ismeretlen házaspár jön egy kislányért, Maryért, és mert a két gyerek nagyon jóban van egymással, mindjárt magukkal viszik Anthonyt is. A kétségbeesett anya tehetetlenül őrjöng, mert még elbúcsúzni sem engedik a kisfiától, aki attól fogva nyomtalanul eltűnik a látóköréből. Philomena a lánya segítségével lép kapcsolatba Martin Sixsmith-szel. A cinikus újságíró végül is elvállalja, hogy az anya kísérőjeként megkeresi Antonyt.
A film ezek után a furcsa páros útját követi, amelynek során sok minden kiderül mind az eltűnt fiúról, mind pedig kettejük életfelfogásáról. Mindenesetre a néző torkát hol a sírás, hol a nevetés fojtogatja.
A katolikus egyházról az utóbbi időben elég sok kiábrándító tény került nyilvánosságra gyermekek molesztálása és egyéb nem épp dicséretes témákban. Az, hogy ezek az ír apácák az ötvenes években házasságon kívül született gyerekeket adtak el az Egyesült Államokba, ugyancsak nem válik Róma dicsőségére, különös tekintettel arra, hogy ez az anyák kikényszerített „beleegyezésével” történt, ráadásul elhallgattak és hazudtak azoknak, akik náluk keresték elvesztett szeretteiket. Milyen fojtott keserű gyűlölet cseng az öreg és bigott Hildegarde nővér (Barbara Jefford) szavaiból, aki az ő egész életében megtartott szüzességét veti oda a „parázna asszonynak”, figyelembe sem véve, hogy ezek fel nem világosított gyereklányok voltak! És mennyivel könyörületesebb és irgalmasabb az, amikor Philomena azzal „bünteti”, hogy megbocsát neki mindenért, amit ellene elkövetett. Az ember hajlamos a cinikus újságíróval azonosulni, aki megbocsáthatatlannak tartja mindezt, de amit az asszony hittel és szeretettel istenre bíz.
Philomena nem ítélkezik senki felett. A fiát is csak megismerni, keblére vonni szeretné, bár itt van egy kis ír hazafias szál is, mikor úgy véli, hogy az nem érdeklődött anyja és hazája iránt. Mennyivel fontosabb neki ez, mint hogy fia kivel és hogyan élt, dolgozott. Mégis, ahogy feltárul a múlt, úgy simulnak ki a ráncok az anya arcán, mert egyre többet tud meg arról, akit még mindig szeret. Ez a határtalan szeretet az a humánum, ami karácsonyi lelkületűvé teszi a filmet.
Az Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjas, 78 éves Judi Dench azonosulása a szereppel fantasztikus, pedig ő maga nyilatkozta, hogy nem lenne ennyire megbocsátó, mint az, akit megformál. Mégis olyan belülről fakad minden érzelme az őszinte nevetéstől a fájdalomig és kétségbeesésig, hogy csupán a tekintetét is tanítani lehetne. Nem véletlen, hogy most is jelölték Golden Globe-ra, és lehet, hogy a másodszor is Oscart kap.
A másik főszereplő, a Martin Sixsmith-t alakító Steve Coogan nem csupán kiváló színész, de a film társ-forgatókönyvírója is egyben (Jeff Pope társaságában). A forgatókönyv az idei Velencei Filmfesztiválon elnyerte „a legjobb forgatókönyv” díját, és jelöltetett a jövő január 12-én esedékes Golden Globe-díjra is. Coogan főleg komikusi oldaláról ismert az Egyesült Királyságban, részben neki is köszönhető, hogy a komoly téma ellenére is kiemelt szerepet kapott a filmben a humor, ami a két főszereplő közötti ellentétből fakad, és ami nagyon jól ellenpontoz, amikor a néző már elérzékenyült.
„A királynő” és a „Veszedelmes viszonyok” filmjeiről is ismert Stephen Frears nagy érzékenységgel fogta meg a témában rejlő lehetőségeket, ahogy szinte egy krimi feszültségével viszi a nézőt egyre beljebb a titkokba. Igen nagy szeretettel forgatták a Philomenát, ez minden kockáján érződik. (Természetesen a legjobb film díjára is jelölték.)
Robbie Ryan kamerája mind a tájak, mind az arc-közelik szépségét és feszültségét adja hozzá a film sikeréhez. A magyar szinkron ezúttal kiválóan teljesített.
A brit és tengeren túli forgalmazásban – ahol természetesen a történet valósága elevenbe vágóan ismert és élő probléma –, máris hatalmas sikere van a közönség körében ennek a filmalkotásnak. Bízom benne, hogy nálunk is ráéreznek az emberek mindarra, amiről a Philomena szól, és mivel 12 év a korhatár, akár a kamaszkorú gyermekeikkel együtt is megnézik, és szeretni fogják. És azt is tessék elhinni, hogy mindezek ellenére nem egyházellenes, csak az egyház méltatlan tagjai ellen kelt indulatokat a szülői és gyermeki összetartozás nevében. Ritkán érzékenyülök el, de bevallom, a vetítés alatt a könny az én szememből is kicsordult, és a katartikus megtisztulás engem is elért.
,