Mindenekelőtt egy magyarázat: tavaly nyár vége felé, szeptember elején hatalmas DDoS-támadás érte az Infovilágot: valakinek, valakiknek – máig nem tudható, hogy miért, netán: „csak” – szúrta a szemét a ma már 24. évfolyamában járó, folyamatosan frissülő hírportál. „Ezért” aztán jól megtámadta, eltüntetvén belőle néhány ezer, ma már pótolhatatlan cikket, képet. Nem egynek már a támadás óráiban sem élt a szerzője, tudják, kedves Olvasók, az újságírók korán halnak…Az alábbi írást (reméljük: lesznek még hasonlók!) viszont fölleltük az interneten, ezért most újra közöljük, ezzel is megtisztelve a főszereplőjét, Fischer Árpád rádióműszerészt. A cikk eredetije egyébként nyolc évvel ezelőtt, 2016. január 16-án jelent meg az Infovilágon. (A nyitó képen: Fischer Árpád rádióműszerész.)

A varázsszemes rádió kis srác korom óta a szívem csücske. Jó ideig, késő esténként nem hallhattam az izgalmas dobütéseket, mert a háború alatt be kellett szolgáltatni a rádiókészülékeket. (Az ok egyszerű volt: a nyilasok csak az önmaguk által kreált „dicsőséghíreket” akarták hallani, az igazságot, hogy értelmetlen a háború folytatása, már nem.) Mígnem aztán apám egy napon kicsiny, fekete dobozt nem tett a sokáig üres rádiópolcra. A kis fekete is szólt, csak nagyon közel kellett hajolni hozzá, nehogy valaki megtudja és jelentse, hogy „ezek” az ellenséget hallgatják. Telepes készülék volt, nem kellett bedugni a konnektorba, csak az antenna drótja lógott ki belőle. A „dobütéses műsor” – később tudtam meg: a londoni rádió, a BBC rövidhullámon sugárzott magyar nyelvű adása volt reményre is jogosító háborús hírekkel – után a kis rádiót apám mindig eltüntette: a vécé plafonja fölötti láthatatlan polcon volt a helye.

Sok év után, amikor már szabadon lehetett rádiót hallgatni (bár a zavaróállomások akkor is elnyomták a legérdekesebbeket…), elromlott a fekete rádió, és együtt vittük Feri bácsihoz, aki egy félig lebombázott ház emeletén lakott a családjával. Nem kedveltem Feri bácsit, mogorva, a feleségével nyers ember volt, de a rádiókhoz nagyon értett. Mindenféle kapcsolók, dugaszok voltak az asztala mögött a fali táblán, asztalán forrasztópáka, csavarhúzók, csipeszek, mint később megtudtam, ellenállások, kondenzátorok, különféle színes drótok, „csövek”, azaz elektroncsövek, a rádió lelkei. Szó nélkül néztük (csodáltam), amint Feri bácsi szétszedi a rádiót, kis ecsettel leporolja a belső alkatrészeket, fejét csóválja, dünnyög, mond egy-két szót, amin nevetni, de legalább is mosolyogni illett még akkor is, ha nem értettem sajátos humorát… A lényeg: egy-két óra szöszmötölés, mérés, forrasztgatás után újra szólt a rádió…

A minap véletlenül pillantottam meg a pesti Corvin-negyed Üllői úti peremén „Feri bácsi műhelyét”, ami műhely ugyan, de mint kiderült, bent nem Feri bácsi, hanem Fischer Árpád ül és rádiót javít. Legalább nyolcvan esztendős „sípládát”, porosat, alkatrészei egy részétől jól láthatóan megfosztottat.

Szívesen beszélget a mester, akiről kiderül: régóta nyugdíjas, de nincs nyugta újpesti otthonában, ezért felesége egyáltalán nem bánja, ha napjának nagy részét „a boltban” (hivatalos kiírás szerint: antik csöves rádiók szervize) tölti.

Fischer mester egyébként messziről és egy sor kitérővel, kerülővel ért ide, a fővárosba. Kölcsey Ferenccel egy helységben, Szatmárcsekén született, Mátészalkán járt iskolába. „Szerencsémre volt egy nagyszerű matematika-fizika tanárom, észrevette, hogy érdemes velem külön is foglalkozni, miután megmutattam neki a magam szorgalmából összerakott detektoros rádiókat. A ma embere aligha tudja, mi a detektoros rádió; elégedjünk meg annyival: a legegyszerűbb vevőkészülék, egy tekercs, demodulátor, a detektor és fejhallgató kell hozzá, a ma már alig létező középhullámú adások vételére alkalmas…”

A valamikori Telefongyár egyik remeke, a T529H típusú, urh-vételre is alkalmas, négy hangszórós rádiókészüléke. Ma is kifogástalanul működik.

A mátészalkai iskolából Székesfehérvárra vezetett az útja, a jó ideig vadásztöltényt (?) meg Dongó-segédmotorokat gyártó üzem Videoton márkanéven hozzálátott a rádióműsor-vevő készülékek fejlesztéséhez és előállításához.

„Ebbe az üzembe kellettek szakemberek, ezért a Videoton megszervezte a szakközépiskolák ősét – emlékezik Fischer Árpád –, ahol bár a szakmai ismeretek mindennél fontosabbak voltak, idegen nyelv kivételével humán tárgyakat is oktattak. Rádióműszerész oklevelet kaptam, de miután a televízió-gyártás is megkezdődött a fehérvári üzemben, abba is beavattak bennünket…”

Családi okból nem maradhatott a Videotonban, visszatért Mátészalkára és a híradástechnikai készülékek javításával is foglalkozó Gelkánál (megint magyarázni kell az ifjú olvasónak: Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalat) helyezkedett el szerviz-technikusként. Néhány év elteltével gelkásként mégis csak eljutott a fővárosba, de csak rövid ideig, mert a családalapítás Debrecenhez kötötte, a szakmáját viszont nem adta föl. Hasznosítva a Videotonnál szerzett – akkoriban még gyerekcipőben járt – tranzisztoros ismereteit, addig tervezgetett, mígnem újításként megoldotta a központi tévé- és rádióvevő antennák által fogott jelek (műsorok!) egyszerű, gazdaságos, biztonságos szétosztását.

A folytatás egy másik, azonos profilú cégnél következett, azzal a kiegészítéssel, hogy a központi vevőantennák után meg kellene építeni a saját, a műsorát már kábelen továbbító debreceni városi tévéstúdiót. A fejlesztés oroszlánrésze megint csak Fischer nevéhez fűződik. Jó harminc évvel ezelőtt, 1984 nyarára elkészült a kábeltévé-központ, aminek hálózatára kereken 7600 debreceni lakást sikerült „fölfűzni”. A választék akkori mértékkel bőséges volt: földfelszíni tévék és rádiók, néhány műholdas adó, továbbá a helyi tévéstúdió műsora.

Ritkaságok: rádiókészülék az 1930-as évekből és hasonló korú elektroncső.

„Eztán nagy fordulat következett nem csupán szakmai, hanem a magánéletemben is. Egy véletlen ismeretség folytán elutasíthatatlan ajánlatot kaptam az amerikai Texscan cég Magyarországon járt egyik vezetőjétől: vállaljam el szakmai képviseletüket az izraeli interaktív kábeltévé-hálózatot fejlesztő, építő kirendeltségüknél. Igent mondtam, és nyugdíjba vonulásomig Izraelben dolgoztam, gyerekeim ott tanultak, választottak hivatást maguknak: az egyik számítógépes grafikus, a másik pszichológus. Jómagam pedig, miután képtelen voltam, vagyok abbahagyni a szakmámat, látja, itt töltöm az időmet a nem egyszer nálam is öregebb rádiók, erősítők, magnók javításával…”

Fischer Árpád persze nem csupán javít: kívánságra felújítja, restaurálja is az öreg, az ő szóhasználatával antik készülékeket.

A kérdésre, hogy hány éves volt a hozzá javításra beadott legöregebb rádió, a gyártásának az évét, 1922-t említi. „Egy amerikás magyar hozta be, itthon vette vagy kapta, lényegtelen, meg kellett szólaltatni. A márkájára már nem emlékszem, csupán arra, hogy persze telepes rádió volt, mivel akkoriban csak olyant gyártottak. Négy, egyszerű, triódás elektroncsövét kellett újraéleszteni. Szerencsére a ballonjuk, az üvegburkolatuk sértetlen volt, ekként sikerült. Az Egyesült Izzó (eredetileg: Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt., majd Tungsram Rt., ahol 1934-ben már sugárzott a kísérleti televízió!) privatizációjakor az egyik mérnök kilóra megvette a kidobásra kárhoztatott azt a berendezést, amellyel felújíthatók a rádiócsövek. Az őskori rádióké is. Miután összeraktam, tulajdonosa nem akart hinni a fülének, olyan szépen szólt…”

Egykori Tungsram rádió-elektroncsövek reklámjai:

Ma is a valamikori izzós mérnök újítja föl a régi elektroncsöveket?

A válasz szomorú: meghalt, és nem tudható, hová lett a berendezés, amiel dolgozott. „Ennek ellenére nem okoz nagy gondot a sok évtizeddel ezelőtt gyártott csövek és más alkatrészek beszerzése – jelenti ki a krónikás nem kis csodálkozására a mester. – Tekintettel arra, hogy az Egyesült Izzó, azaz később Tungsram-gyár nem csupán a valamikor rádiógyártó nagyhatalomnak számított Magyarország gyárait (volt időszak a II. világháború után, amikor a magyar gyárak adták a világ rádiókészülék-gyártásának a negyedét!) látták el elektroncsövekkel, hanem mindenekelőtt az európai, sőt a tengerentúliakat is, az okosan gazdálkodó cégeknél bőséggel maradt máig kincsesbányának számító készlet. Miközben évtizedek óta már ők is tranzisztort meg nyomtatott áramkört, meg mikrochipeket, processzorokat használnak a folyamatosan fejlesztett termékeikhez – magyarázza Fischer Árpád –, tisztában vannak «a valódi, a természetes hangot» kedvelők igényeivel, azokéval, akik esküsznek az elektroncsövekre, és imádják a napjainkban már antik darabként tisztelt, használt, hallgatott rádiókat…”

Ennek pedig ön és az önhöz hasonló néhány, régi rádióműszerész különösen örül, hiszen folyamatosan van dolga, megbízatása, feladata – vetem közbe.

A mester hosszan rám néz, hallgat egy darabig, majd közli: nehogy azt higgyem, hogy nem győz eleget tenni a megbízatásoknak. „Mostanság az embereknek nincs ilyesmire pénzük. Akinek meg van, az nem antik rádiókra, erősítőkre, magnókra költi, mert nincs igénye sem a híradástechnika remekeinek a megőrzése iránt, sem a manapság már csak ritkán hallható «igazi» rádióhangra. Láthatja, lomtalanításkor kincseket is kidobálnak. Nem csupán Orion, Standard, Philips, Telefunken, Terta meg Videoton márkájúakat, hanem olyan ritkaságokat is, mint Engel Károlyék EKA készüléke, egykori Ericssonok, Astrák, Vateák, AMRAD és ECHO, Rotand, Phöbus, SZIKSZ – és még sorolhatnám őket. Múzeumok, gyűjtők boldogok lennének, ha az övék lehetnének…”

Rádióműszerészek számára kincsek, két példány az első elektroncsövek közül

A régi rádiócsöveken kívül – tér vissza a beszerezésre – elméletileg ma még kis híján minden eredeti alkatrész fölkutatható – mindenekelőtt külföldön. „Van, amiért nem érdemes nagy pénzeket kiadni, mert magam, meg a hozzám hasonló szakemberek sok apróságot elkészítünk. Akár még skálaüveget is…”

Mutatja saját kincseit, a kapcsolásirajz- és rajz- meg fénykép-gyűjteményét, mérőműszereit, originális csomagolású, sok évtizede gyártott elektroncsöveit, eredeti trafókat, kondenzátorokat, hullámváltókat és társaikat.

És a már kész, elvitelre összekészített, felújított, restaurált készülékeket. Van egy asztalos ismerőse, aki aprólékos kézi munkával képes gyári ujjá varázsolni az ős-öreg hangdobozokat, hogy eredeti szépségében szólalhasson meg a rádió.

Elköszönés után még visszalépek, hogy megkérdezzem: Varázsszeme van-e? 

„Melyik típusba?” – kérdez vissza, és a kis műhely egyik polcára mutat. Megnyugodva távozom: ha kellene, biztosan lenne, ha meg nem, előhalászná valahonnan.

Elvégre Fischer: halász, és rádióműszerész – a régi gárdából.

 A varázsszem; Nyeste József (Kapuvár) elektroncső-gyűjteménye; Sik Béla rádiógyűjteménye; A katódos Winter; Virtuális Rádiómúzeum; Verőcei rádiómúzeum; Rádió- és Televízió-múzeum, Keszthely; Gyulai Rádiómúzeum; Svájci Rádiómúzeum