Régóta rebesgették a magyar sajtó akkori, jó fél évszázaddal ezelőtti irányítói: a megyei napilapoknál saját külpolitikai rovatot kellene szervezni, hogy ezzel még inkább úgy érezzék olvasóik: az ő újságjuk mindenben kiszolgálja őket. (Nyitó kép: Northern Ireland. Belfast. 1972. From the book „War Photographer: Between Shadow and Light” © Christine Spengler)
Érdekes ötlet volt, mert ezzel a lépéssel megkockáztatták az országos napilapok példányszám-csökkenését, ugyanis nem kevesen voltak, akik éppen azért fizették elő, vásárolták meg a Népszabadságot, a Magyar Hírlapot, a Magyar Nemzetet, a Népszavát, hogy tudósítói jelentéseik révén kitekinthessenek a nagyvilágba. (Az volt az az időszak, amikor az egyre sajátosabb utat járván hazánk még jobban kitárta az ország kapuit polgárai előtt, bár költőpénzt csak csínján adott nekik, mert annyi jutott…
A polgárok éppen a sajtó sokszínűségében is bízván igyekeztek hiteles képet alkotni maguknak a világban történtekről. Természetesen a megyei lapok (össz-példányszámuk meghaladta az egymilliót!) készséggel fogadták az akkori pártközpont ötletét: keressék meg a szerkesztőségben azt a kollégát, aki értő módon érdeklődik a világ történései iránt, és megvan hozzá a legalább két-három idegennyelv-ismerete is. Külön pénzügyi keretet hoztak létre néhány külföldi (értsd: nyugati!) hetilap előfizetése céljából, kilátásba helyezték (és állták is szavukat) nem fővárosi újságírók külföldi utaztatását, akiknek aztán feladatul szabták, hogy tudósítások, riportok formájában számoljanak be tapasztalataikról. A Dunántúlon elsőként a Győr-Sopron megyei napilapnál alakult egyszemélyes külpolitikai rovat szerénységem bevetésével.
Kezdetben egyszerre volt félszem és merészségem, már csak azért is, mert Lónyai Sándor főszerkesztő – egy csésze kávé mellett – közölte a döntését és fejezte ki reményét, hogy „nem hagyom cserben”, ha már engem jelölt. (Annyi szerencsém volt, hogy az ország legfiatalabb olvasószerkesztőjeként évekig a lap külpolitikai rovatát is szerkesztenem kellett, azaz kiválogatni, szükség szerint rövidíteni az MTI legfontosabb napi híreit, és elhelyezni a lapban a nem sokkal előbb alakult Központ Sajtószolgálat (Centropress) napi nemzetközi politikai kommentárját, amit rendszeresen jeles fővárosi külpolitikusok – Pálffy József, Gyapay Dénes, Harmat Endre, Kereszty András, Dunai Péter, Vajda Péter, Réti Ervin, Sümegi Endre, Halász György, Major László és mások – írtak.
Úgy gondoltam, hogy miután a Kisalföld népújság, a nemzetközi politikát (egyéb, hagyományos műfajok mellett) úgy is lehet népszerűsíteni, hogy az újságíró különféle közösségekben rövidebb-hosszabb bevezető előadással beszélgetést, vitát „provokál”, és fölméri: mi érdekli leginkább a (rossz szó!) átlagembert a nemzetközi történések sorában. Ezeregy témát kínáltak az ilyen külpolitikai fórumok, egyúttal bizonyították: a nagy többség értő érdeklődéssel követi a világeseményeket, és van róluk sok okos véleménye is…
Ennyit „magyarázatképpen” a fél évszázaddal ezelőtti állapotokhoz. És most egy kis ízelítő a kezdő külpolitikus munkájából. A témát az észak-írországi véres események szolgáltatták (gyakorlatilag mindennap).
«A telex kopogta: Belfastban szerdán délután három óra körül újabb pokolgépes merénylet történt. A bombát a merénylők ezúttal is egy gépkocsiban rejtették el, az autót pedig a pályaudvar mögötti parkolóhelyre állították. A mintegy százkilós plasztikbomba 50 embert megsebesített.
Nézem a tévéhíradót: mintha megrendezett filmrészlet peregne a képernyőn. Szürkésfekete füst, leomló házfalak, rohanó, fejveszetten menekülő felnőttek lába alatt egy kisgyermek. Négy-öt év forma kislány. Mintha az én kislányom volna! Kerek arcú, világosbarna hajú csöppség, kezében a babája, amelyet mindig magával visz: sétára, oviba, hozza az óvodából, neki magyaráz, mesél, míg anyja a vacsorát készíti, megfeddi szigorú szóval, ha nem mosott kezet evés előtt. Átöltözteti, mielőtt lefekteti, álmában magához szorítja: Ez az én gyermekem!
Az én gyermekem rémült halálra szerdán délután az észak-írországi Belfastban! Szavát megakasztotta a légnyomás, kezéből kiszakította babáját, Piroskát… Bettyt, Vickyt – oly’ mindegy, hogy hívják a babákat, a gyerekeket. Tekintetében rémület és értetlenség.
Ez történt vele a szép, tavaszi délutánon Belfastban. Minden történésre, rezzenésre, szép szóra, kedves mesére, igaz történetre, plasztikbombás merényletre is nyiladozó értelmébe berobbant ez a szerda délután.
Jómagam – bár kisebb voltam, mint most a lányom és a belfasti kislány is – emlékszem a háború szirénáira, emlékszem a gyújtóbombáktól lángoló városra, emlékszem nagyapám halálára, aki alig ötvenévesen halt meg a háborúban (nem bombától, nem lövedéktől), csupán azért, mert a benzin a tankokba kellett, és a mentőautóba már nem jutott, hogy inzulininjekcióra a kórházba szállítsa a beteget.
Százával, ezrével, milliószám rémüldöznek világunkban a gyerekek! Az amerikai légierő gépei az idén naponta átlagosan 350 bevetésben támadták Indokína országait! Nincs béke a Közel-Keleten; Japánban tízezrek tüntetnek az amerikai haditámaszpontok ellen, a rendőrség és a katonaság bűzbombákkal, gumibottal támad a népre, Rhodesiában, Dél-Afrikában „übermenschek” rúgnak abba, kinek bőre nem fehér. A gyerekekbe, gyermekeinkbe is!
Pokolgép robbant szerdán délután Belfastban, ki tudja, évek óta hányadik. A légnyomás földhöz vágott egy kislányt – hányat már –, békés polgárokat, kivezényelt katonákat, vallási vaskalaposságtól tébolyultakat és munkaalkalomért, polgári jogokért síkraszálltakat, katolikusokat, protestánsokat.
Nyolcadik hónapja már, hogy Észak-Írországban bírói tárgyalás nélkül bárkit internálhatnak. Tulajdonképpen ezzel az antidemokratikus törvénnyel kívánja tisztázni helyzetét az észak-ír kormány és London is, és az egész angol reakció. A helyett, hogy megoldást keresne e tragikus testvérharc megszüntetésére, munkát adna a százezer észak-ír munkanélkülinek (1,5 millió az ország lakossága!); megakadályozná, hogy visszafejlődjék a textilipar, a hajógyártás, a mezőgazdaság, tíz- és százezrek kenyéradója, és munkát, megélhetést találjon az iskolából kikerülő ifjúságnak.
Ehelyett immár évszázadok óta meg-megújul isten nevében a vallás- és testvérháború, bomba robban, házak dőlnek össze, vér folyik, gyermekeket, kislányokat lök úttestre a légnyomás, miközben nem értik: miért.
Mert tulajdonképpen értelmetlen ez a plasztikos acsarkodás – csupán azért, mert az egymillió – valamikor bevándorolt – protestáns minden lehető eszközzel igyekszik kiszorítani nem csupán egyre gyérülő társadalmi és gazdasági pozícióiból, ha tehetné, országából is a félmillió katolikus bennszülöttet. »
(A fenti írás 1972. március 24-én jelent meg a Kisalföldben. Egy kis háttér: Az észak-írországi polgárháború kezdete)