Legutóbb Géczy Dorottya színpadra lépésének hatvanadik évfordulóját ünnepelték – ünnepeltük – ebben a budapesti lakásban. Egy icike-picike nagyasszonyt. Egy igazi asszonyt. Színésznőt. Énekesnőt. Nőt.
Még létezik az a nemzedék, amelyik tudja, mi a sanzon. Tudja, ki volt Edit Piaf, Gilbert Bécaud, Kozma József, és azt is megérti, ha Ady versét mondják. Sőt, örül, ha az ő dalaikat, verseiket hallhatja. Úgy, ahogy belülről tud megszületni a mű, ahogy igazi művészek szokták előadni.
Géczy Dorottya így tudja, és így nyújtja át – (állítólag) 60 éve. De ennek a számnak csak a papírforma kedvéért, meg most a dicsőség learatása céljából van értelme. Meg azért, hogy lehessen erőt meríteni belőle azoknak, akik kételkednek benne, hogy meg lehet őrizni a belső derűt, tartást, ragyogást – akár évtizedekig.
Ha csak ennyi történik egy este, manapság, már az is csoda. De ehhez jöttek még a barátok, maga a szalont teremtő zongoraművész, Kárászy Szilvia, aki olyan szerényen tud beszélni, mint akinek már van mire szerénynek lennie.
Az otthonára is, ahol minden tárgy szép, ahová be tud férni több tucat ember is, ha jól összehúzza magát, ahol a szülei és a barátai emlékei erősítik az otthon melegét. Meg a férje, Tahi Tóth László, aki vele együtt adja át szerényen a kultúráját, művészetét. Csak néhány percre, egy versre, és aztán hátra húzódik, hogy terük legyen a vendégeknek.
Ezen az estén Géczy Dorottya barátainak, Zalán Magda író-műfordítónak, aki Amerikában szervezte a magyar művészek estjeit, Nyertes Zsuzsának, aki idővel azokat a szerepeket kapta meg, amelyekben Géczy Dorottya aratott sikereket, és Straub Dezső, aki mély humorral tudott beszélni a drámákról is.
