Ma már Amerikában sincs a demokrácia bajairól szóló olyan konferencia, ahol ne kerülne szóba Orbán Viktor és az ő illiberális demokráciája. Olyan negatív példa lett ő és a rendszere, ami figyelmeztetésül szolgál manapság a világpolitikában. Trumpot meghaladni pedig egyet jelent azzal, hogy tanulni Orbán hibáiból. (Nyitó kép: Die Welt/Stefan Beetz)
Trump elnöksége idején naponta elhangzott az aggodalom: vajon az alapító atyák olyan alkotmányt írtak-e, amelyik kordában tartja a szélsőséges vezetőt, a fékek és ellensúlyok rendszerét, és nem engedi a demokratikus intézményeket szétverni? Miként akadályozta meg az Egyesült Államok azt, amit Magyarországon a múlt jó 10 évben nem sikerült? Tényleg ennyire bölcsek voltak az USA-t alapító atyák 1789-ben? Tegyük hozzá: a 7 cikkelyből álló, eredetileg négyoldalas alkotmányt – csaknem negyed évezred alatt – mindössze 27-szer egészítették ki. S talán az sem mellékes, hogy egy-egy alkotmánykiegészítés egy évbe és 252 napba tellett, míg az összes – a 27.-et kivéve – kiegészítés 9 évet és 48 napot vett igénybe. A kétszer mér – egyszer vág alapelve mindig szem előtt volt. De hogyan hatott az elmúlt négy év demokráciabontása a világ többi pontján? Hanyatlófélben-e a demokrácia? –kérdezte a Külpolitikai Kapcsolatok Központja Washingtonban, ahol e sorok írója is részt vett az online konferencián.
Demokráciánk átment a vizsgateszten– hangzott el az alapállítás, amit aztán apró ecsetvonásokkal sűrűn árnyaltak az előadók. Elaine C. Kamarck, a Brookings Intézet elemzője szerint az első aggály akkor vetődött fel, amikor Trumpnak három konzervatív alkotmánybírót sikerült kineveznie. Majd rögtön hozzá is tette: az, hogy valaki konzervatív, egyáltalán nem jelenti azt, hogy antidemokratikus. Hatvankét eljárást terjesztett az alkotmánybíróság elé a Trump-elnökség – megkérdőjelezve a 2020-i elnökválasztás eredményét és mindössze egyben adott igazat a taláros testület az elnöknek. A múlt négy év alatt hozott, az előző kormány intézkedéseit az ellenkezőjére fordító törvényeinek 90%-át nem engedte át az alkotmánybíróság, mert antidemokratikusnak tartotta.
A törvényhozás már keményebb dió volt, mert a republikánus szenátorok kétszer is megakadályozták a Trump elleni impeachmentet, az alkotmányos vádeljárást. Ellenben hiába fenyegette meg Trump a neki ellentmondó államokat, hogy nem kapnak Covid-segélyt, ha nem nyitnak, s azzal leállítják a gazdaságot. Az alkotmány 10. kiegészítése megakadályozta ebben az Egyesült Államok 44. elnökét. És ha a médiát vesszük: Trump mindent elkövetett, hogy megfékezze az őt bíráló újságírókat. Ezzel azt érte le, hogy a sajtó egy része még kritikusabb lett vele szemben. Az igaz, hogy ezzel a média polarizálódott, és egyre nagyobb a szakadék a Trump-párti és a vele szembenállók médiája között, de egyetlen sajtóterméket sem tudott felszámolni. Rögtön adódik a következtetés, hogy azért mégis csak egy tehetséges demagóg politikussal volt dolgunk.
Volt kitől példát vennie. Első helyen nem Putyint és nem is Erdogant nevezték meg a konferencián, hanem Orbán Viktort.
Nemcsak Trump tesztje, hanem a liberális demokrácia tesztje is volt ez a négyév –fogalmazott G. John Ikenberry, a Princeton Egyetem professzora. Három vihar pusztított: a 2. világháború után aranykorába jutott nyugati liberális demokráciát tépázta meg a vihar, akárcsak a múlt század 30-as éveiben. A másik az a geográfiai válság, amelyben Kína illiberális demokráciája okozott kihívást a Nyugat számára, s mozdult el ebbe az irányba Trump is. A harmadik pedig: a modernizáció és a nyitott társadalmak eszméje is válságba sodródott, hiszen a Covidtól kezdve a klímaváltozásig, ideértve a technológiai fejlődésben szükséges együttműködést is, a világméretű kooperáció, amellyel a 21. század közös problémáit lehetne megoldani, ugyancsak veszélybe került Trump illiberalizmusával.
Yascha Mounk, a Johns Hopkins Egyetem docense, nemzetközi szaktekintély a populizmus témakörében.
Igazi vita alakult ki arról, hogy mi teszi stabillá politikai rendszerünket. Az alkotmány vagy a politikai elit, amely igenis vallja, hogy elkötelezett a demokrácia mellett. Francis Fukuyama úgy fogalmazott 2016-ban, Trump megválasztásakor: most dől el, hogy az országot a jog irányítja-e vagy a vezetője? Négy év elteltével meg kell állapítsam, hogy Donald Trump tehetséges demagóg autoriter politikus, de sokkal kevésbé tehetséges, sokkal kevésbé fegyelmezett autokrata demagóg, mint például a még hatalmon lévő Orbán Viktor vagy a venezuelai Hugo Chavez volt. Ám Trump bukásához olyan bátor emberek, legfőképpen bírók és alkotmánybírók is kellettek, mint például Georgia állam legfőbb választójogi bírója, aki Trump kérése ellenére sem volt hajlandó törvényt sérteni és megadni magát az elnöknek. Ahogy azt legfrissebb jelentésében a Freedom House is megállapította: az elmúlt 15 év a demokrácia hanyatlásáról szólt. Ehhez hozzá kell tegyem, hogy a demokrácia legmélyebb válsághoz értünk ma – ezen a ponton. Mert a világhelyzetet tekintve a kérdés továbbra is fennáll: a demokratikus intézményeket sárba taposó demagóg autokratáknak képesek-e ellenállni a vezető politikusok és az igazságszolgáltatás, illetve hogy a nép szavazatával képes-e büntetni egy ilyen vezért? Utóbbi megvalósult az Egyesült Államokban, de olyan körülmények között, hogy a republikánus kétharmados törvényhozás behódolt az elnöknek. A válságon tehát korántsem vagyunk túl.
Nem mellékes ebben a küzdelemben a választási törvény. Másodszor is kiderült gyors egymásutánban, hogy rossz a rendszer, hisz’ nem az nyeri még mindig a választást, akire többen szavaztak, hanem a törvény szabta elektori kollégium dönt az elnök személyéről.
Hiába volt most is 8 milliónyi szavazatkülönbség Joe Biden javára, a jogi kereteket képes volt feszegetni Trump elnök és még a törvényhozók is. Tehát sürgős változtatásra van szükség, akárcsak a jelöltállításban.
Ma már bárki jelöltetheti magát elnöknek, ez rossz. Menjen át sok szűrőn és nemzetbiztonsági-etikai vizsgálaton, mire arra kerül a sor, hogy az elnökjelölt neve felkerül az indulók listájára. Ez kifejezetten a pártok feladata
– vélte Elaine Kamarck, de ehhez Jascha Mounk még azt is hozzátette: ehhez politikai kultúrára is szükség van. Ha az hiányzik, akkor a szavazó nem tud hátradőlni és azt mondani, nekem mindegy, melyik párt győz. Politikai kultúra hiányában valóban szükség van törvényi változtatásokra. Márpedig most ez a helyzet.
Gyakorlatilag most újjá kell építenie Amerikának is a társadalmi szerződést, hiszen égbe kiáltóan megbomlott a társadalmi egyenlőség és megnőtt a gazdasági különbség az osztályok között. Ami a liberális demokráciák széteséséhez vezetett, az autokráciák megerősödéséhez. A nácizmus, a II. világháború és a holokauszt után a hagyományos liberális értékek újragondolásának reneszánsza kezdődött el Amerika vezetésével. Gyakorlatilag most is ennek a folyamatnak kell hatnia, ám ehhez Amerikának is talpra kell állnia. De van egy kis probléma, mint az például, hogy Orbán a maga autokrata rendszerét a demokratikus nyelvezetbe építve alakította ki. Hisz’ úton-útfélen azt állítja, hogy ő demokratikusan megválasztott vezetőként csak azt teszi, amire a szavazók feljogosították – így. G. John Ikenberry.
Egyetértés jött létre abban, hogy Orbán épp ebbe a demokratikus nyelvezetbe burkolva hirdetheti a maga módján büszkén, hogy ő illiberális demokráciát épít. De hát ez önmagában abszurdum. S ebben a rendszerben felvetődik a gyökeresen átalakult kommunikációs világ is. Yascha Mounk egyértelműen kijelentette:
A közösségi média szerepét komolyan kell vennünk a demokrácia szétverésének folyamatában. Negyedszázaddal ezelőtt a helyzet teljesen másképp festett. Egykoron egy-egy hír, információ földrajzilag behatárolható volt, és terjesztése is az adott helyi szolgáltatáson múlott. Ma viszont beír az ember egy gondolatot a világhálóra, és milliókat, tízmilliókat ér el vele, és gyakran meg is fertőz.
A kérdés súlyos: mennyire lehet korlátozni a szólás- és véleményszabadságot? S nemcsak arról van szó – tegyük fel – hogy bárki bármilyen toxikus bejegyzést világgá kürtölhet, hanem arról is, hogy a közösségi háló algoritmusa felpörgeti és generálja a közösségi és politikai életet megmérgező véleményeket vagy akciókat. Ezen mindenképpen változtatniuk kell a szolgáltató cégeknek. Világos persze, hogy épp az ilyen „gondolatfertőzés” hozza a profitot is, azonban bíznunk kell a szolgáltatók józanságában is, hogy változtatnak hamarosan ezen az algoritmuson, hogy szabályozzák.
Elaine C. Kamarck azzal érvelt, hogy a realitás tényezőit sem szabad mellőzni.
Hiszen például a január 6-i kapitóliumi ostromot valóban a közösségi hálón szervezték, azonban másnap, harmadnap az terjedt a hálón, hogy az FBI ide meg oda becsengetett, az FBI X-t és Y-t letartóztatta, és hogy 2500 gárdista védi a törvényhozás épületét. S láss csodát, a tömegek szétszéledtek!
Ha úgy vesszük, a valóság, a realitás ebben az értelemben gondolatfordító lett a közösségi hálón. Tehát ez esetben is az internet volt az, ami megállította legőrületesebb ötleteket és a megvalósításukat is. Például Dél-Dakotát, ahonnan a 250 ezres motoros tüntetést hozhatom fel példának: a Covid-intézkedések ellen tüntettek augusztusban. És pár héten belül drámaian megnőtt a fertőzöttek száma, mire kijózanodtak a tüntetők.
Ami pedig a kínai és az orosz befolyás egyre nagyobb térnyerését illeti a glóbuszon – az előadók egyetértettek abban, hogy Kína gazdasági kihívás és verseny ugyan a világ és legfőképpen az Amerikai Egyesült Államok számára, ennek ellenére nem lehet cinkosként szemet hunyni a demokratikus értékrend semmibevétele felett. Yascha Mounk szerint ez ellen küzdeni a konzervatív diplomáciai eszközökkel lehet a legjobban.
Ez esetben a minimális elvárás, hogy megköveteljük a nemzetközi szervezetektől a hagyományos értékrend elfogadását és megtartatását. Hogy lehet az, hogy Európa közepén egy olyan autokrata kleptokráciát látunk virágozni, mint amilyen Orbán rendszere? Most legalább ott tartunk, hogy Orbánék kiléptek az Európa Néppártból. De azt kell mondjam, hogy szégyen az európai, az uniós politikusokra, amiért hagyták idáig fajulni a helyzetet. Már régen intézkedniük kellett volna, hogy megállítsák a demokrácia teljes lebontását. Meg tudom érteni, hogy a nagy lépéseket sok apró hátráltatja. Például nehéz Lengyelország esetében is nagyot lépni, hisz’ a lengyelek oroszellenessége mindig is jó ütőkártya a kézben. Teljesen egyetértek azzal, hogy forrásmegvonás legyen a következménye annak, ha valaki nem tartja magát a NATO- vagy az Európai Unió alapértékeihez. Ha ennek megfelelően nem alakítják át a legfontosabb nemzetközi szervezetek a működésüket, akkor végleg oda a liberális demokrácia alapeszménye. Akkor ezek az intézmények elvesztik a legitimitásukat. Nem lehet csak kereskedelmi partnerségre építeni egy közösséget.
Cselekedni most kell, hogy Európa szívében ne fejlődjék tovább még 5-10 évig az autokrácia.