Szobrok a tó vagy a tenger mélyén, omladozó kastély a hegy tetején, vasútvonal gazzal benőve, leszakadt híd, roncstemető, az „Elképesztő világunk” facebookos közösségének összeállítása az elhagyott, a pusztulásra ítélt helyekről, létesítményekről. (Nyitó képünk illusztráció.)
Nem dicsekvésként mondom, de én gyakran járok a kőbánya-kispesti (KÖKI-) pályaudvaron, már láttam betont, aszfaltot faló parlagfüvet, füstölgő autóbuszt, erdőkben vegetáló hajléktalant, sürgősségi ellátásra várakozó beteget, szigetelőszalaggal rögzített szemetestartályt, hideg miatt bezárt iskolát, szóval az én szemem nem kerekedik ki, a tenyeremet sem csapom össze a csodálkozástól, hogy mennyi a trehányság ebben a globális zsibvásárban.
Manapság a házfalakat nem díszítik a „Tiszta udvar, rendes ház”-táblák, pedig lehetnének, ahol a hazugság maga a nemzeti kommunikáció, ott a hiányzó vakolat vagy az ablakon feszülő zsírpapír is magyarázható családi hagyományként. Nem a rend távolléte a feltűnő, hanem az igény száműzetése. A tisztesség, a társadalmi igazság, az adott szó becsülete sem hiánycikk, mert egyre kevesebben keresik.
Az emberek pedig, ahogy a kóborló csordák a kolompot, hangra követik vezetőiket. Nem azt várják tőlük, hogy igazat mondjanak, csak azt, hogy szépet. Beszéljenek hangosan, és ne süssék le a szemüket, amikor hazugságon kapják őket. Ha mégis szégyenkeznének, mondják azt, hogy a cipőjük orrát nézik. Amikor azt magyarázzák, hogy senkit nem hagynak az árok szélén, ne kételkedjünk bennük. Szép, hosszú a mi árkunk, a szélén elférnek a devizakárosultak, a Quaestor-részvényesek, a pedagógusok, a köztisztviselők, a rendészeti dolgozók, az ígéretekből élő nyugdíjasok, az éhező gyermekek, a hajléktalanok, a korrupciós ügyek: a Microsoft-szoftverek és a Tiborcz-féle közbeszerzések kárvallottjai, a jó magyar fociban reménykedő szurkolók, az évek óta nem nyaraló, egyik napról a másikra élő állampolgárok, és persze a migránsoktól rettegők, mert ha azok a migránsok ide jönnének, még ennek az ároknak a szélét is képesek lennének elfoglalni.
Tehát nyugi, a mi árkunk peremét nem fogják a világhálón mutogatni, még akkor sem, ha ellepi a víz, és ha moha nő a fejünk fölé, mert a mi vezetőink nem felejtettek itt minket, hanem örökséget hagytak az utókornak.