(Szerző: M. Lengyel László) Magyarországon ismert a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséje. Krilov hasonló állatmeséje a hattyúról, a csukáról és a rákról szól. A magyar mesében van nyertes: a varga. Az oroszból az derül ki, hogy senki sem bújhat ki a bőréből: a hattyú elrepül, a csuka elúszik a rák meg csak megy hátra és hátra. (A nyitó képen: orosz páncélosok gyakorlatoznak.)
Mind a két mese párhuzamba állítható Vlagyimir Putyin orosz elnök és Orbán Viktor magyar miniszterelnök viszonyát, illetve a nyugati szövetségi rendszer, Oroszország és Ukrajna jelenlegi bonyolult helyzetét tekintve. Ez fényesen megmutatkozott Krekó Péter (Political Capital), Deák András (Világgazdasági Kutatóintézet) és Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő beszélgetése nyomán.
Az online eseményt olykor technikai gondok zavarták meg, a tudósító viszont csak azért vállalhat felelősséget, amit valóban és jól hallott. Az biztos, hogy Putyin és Orbán találkozóján a magyar miniszterelnök (hogy megint egy orosz képes kifejezéssel éljünk) mintha nem a saját tányérjából evett volna. Két dolgot igyekezett bizonygatni: azt, hogy a biztonságos, hosszú távú és rögzített áras gázszállítás a rezsicsökkentés alapja, illetve: a Putyinhoz fűződő személyes viszonya, kivételezettsége okán egyfajta béketeremtőként, közvetítőként léphet fel.
Mint arra Deák András rámutatott, a jelenlegi ár- és mennyiségi viszonyok között a földgáz valóban lehet politikai fegyver. Az sem kérdéses, hogy a Paks-II beruházás kapcsán vannak megszüntetendő feszültségek, hiszen mind a költségeket, mind a határidőket illetően már most vannak túllépések, miközben olyan mértékű megrendelések történtek, hogy azok mindenképpen hosszú évekre és keményen meg fogják terhelni a magyar államháztartást (még talán a bős-nagymarosi beruházásból történt kiszállásnál is jobban – teszi hozzá a tudósító). A kétoldalú kérdések vonalán Sz. Bíró Zoltán arra hívta fel a figyelmet, hogy csak ezek miatt nem lett volna indokolt Orbán moszkvai útja, illetve: Putyin az elmúlt években többször használta fel – és tette most is – az Orbánnal való találkozást arra, hogy fontos, a kétoldalú viszonyt messze meghaladó bejelentéseket tegyen.
Az igazi kérdés persze az orosz–ukrán–NATO-háromszög. Ha így nézzük – mondta Krekó Péter –, nem volt egyértelmű Orbán diplomáciai pozíciója. Úgy tett, mintha semleges béketeremtő volna, miközben a katonai agresszor oldalára állt, és bár egyértelműen az euroatlanti szövetségi rendszert kellett volna képviselnie, lényegében nem volt mondandója azzal az orosz követeléssel kapcsolatban, hogy állítsák vissza az 1997 előtti szövetségi állapotokat, vagyis a kelet-közép-európai országok maradjanak ki a NATO-ból. Ez a követelés súlyosan érinti Magyarország biztonságát.
Még fontosabb – mutatott rá Sz. Bíró –, hogy a helsinki záróokmányban rögzített szuverén egyenlőség – vagyis minden országnak az az elidegeníthetetlen joga, hogy maga döntsön a saját kül- és biztonságpolitikájáról, szövetségi viszonyairól – elve sérül itt meg végletesen. A hangoztatott orosz elv, hogy senki biztonsága sem növelhető mások kárára, vagyis a biztonság egyetemlegessége éppen akkor sérült, amikor a balti országok érdekeinek figyelmen kívül hagyásával erősítették meg az orosz–belarusz védelmi együttműködést. Vagy amikor a Lengyelországba és Romániába telepítendő, támadásra műszakilag alkalmatlan rakétákkal szemben támadótöltetekkel is felszerelhető ellenratétákat telepítene Moszkva.
Egyik szakértő sem gondolta úgy, hogy valós volna egy orosz–ukrán nyílt háború veszélye. A provokációkat ugyanakkor nem lehet kizárni. És azt sem, hogy Moszkva „elismerje” a két szakadár ukrán területet, és így már nyíltan támogassa fegyverrel és politikailag is. De egy orosz oldalról indított lépés cáfolná azt a moszkvai érvelést, hogy ők nem részesei a konfliktusnak, itt belső, amolyan polgárháborúról van szó.
Kétségtelen, hogy Nyugaton nincs egység a konfliktus kezelésében, Washington gyakran tesz egyoldalú, a szövetségesekkel nem egyeztetett lépéseket. A francia és a német álláspont így nem szervesül egységes NATO értelmezéssé.
És hogy mi következik mindebből Magyarországra nézvést? Egyrészt az általános migránsellenes retorika, továbbá a jelenlegi „hivatalos” ukránellenesség miatt nem volna az ország felkészülve egy valós menekültáradat humánus és elfogadható kezelésére.
Másrészt az orosz fegyveres agresszor iránti megértés azt is jelenti, hogy nyílt konfliktusban az ukrajnai magyarokat orosz katonák gyilkolnák a harcmezőn.
Harmadrészt: most lehetne olyan gesztusokat tenni Ukrajnának, amelyek eredményeként, miután nyugvópontra kerül a helyzet, a kárpátaljai magyarság sokszorosan visszakaphatná a kölcsönt. Egy biztos – hangsúlyozta Krekó Péter – annyira különutas politikát, mint az orbáni Magyarország, a nyugati szövetségi rendszerhez tartozó egyik állam sem folytat.
Oroszország fő gondja: hogyan tudná elfogadtatni a lakossággal a visszavonulást. Vagyis a csuka nyugodtan úszkálhatna a vízben. A NATO-é, hogy mégis csak megmaradjon Ukrajna szuverenitása, legalább jogi értelemben vett területi épsége, és ne kelljen lemondania sem a Krímről, sem a két keleti megyéről – legalább is papíron.
Vagyis a hattyú egyelőre felszáll az égbe. A magyar rák meg csak lépeget hátra, és hátra…