Mindenekelőtt egy új színházi fogalmat kell kissé tisztázni: a fizikai színházét. Magam is Nánay István interjújából tudom, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem – Magyarországon és nemzetközi szinten is egyedülálló kezdeményezésként, Ladányi Andrea, az egyetem mozgás-tanszékének vezetője kezdeményezésére – új szakot indított a 2008–09. tanévben, amelynek keretében fizikai színházi koreográfus-rendezőket képeznek. Ez nem a hagyományos színházi rendező- és koreográfusképzés helyett, inkább mellette, ezeket kiegészítve-árnyalva képez olyan alkotókat, akik a rendező szakon belül egy osztatlan, egységes képzésű, tíz féléves, akkreditált szakon, mint fizikaiszínház-rendezők, -koreográfusok diplomáznak, hogy a kortárs színház folyamatosan és dinamikusan változó kereteit a test feletti uralomra épülő, koreografáltan rendezett közösségi produkciókkal legyenek képesek kitölteni.
A fizikai színház kialakulására Mejerhold és Grotowski, Bob Wilson és Pina Bausch éppúgy hatott, mint a commedia dell’arte, a nó, vagy a kabuki, így tehát különféle stílusirányzatok gyűjtőneveként fogható fel, amely különböző mozgásszínházi formákat, elemeket ötvöz beszéddel és a test koncentrált kifejező eszközeivel. Ladányi Andrea szavaival: „A fizikai színház nem koreografált színház, hanem műhelymunka, amelynek lényege: a helyzeteket olyan mélységig szedik szét, hogy az adott és szükséges állapotot, érzést vagy indulatot már csak testtel, csak mozgással lehessen kifejezni. Másfelől közelítve: a szereplő csak akkor szólal meg, ha úgy érzi, hogy az adott pillanatban nélkülözhetetlen a szó. Ha ezt nem érzi, nem használ szöveget, csak kiindulási alapnak tekinti.”
Mindezt azért tartottam fontosnak tisztázni (a magam számára is), hogy képben legyünk arról, mit látunk és hallunk, és hogy értsük: Simányi Zsuzsanna e. h. mit hozott létre öt előadóművészével egyetemben; s hogy miért éppen ezt? Az idei tanévben kötelező feladat volt a fizikai színházi koreográfus-rendező szakos osztály számára, hogy alaposabban megismerkedjék az operett műfajával. Ezért lett a furcsa produkció műfaja éppen fizikai-színházi operett, és címe a közönség várható viselkedését megelőlegező, ugyanakkor a szereplők egymáshoz való viszonyát is meghatározó: „Nem értem, de veletek nevetek”.
Mit is látunk az előadásban? Egy Kellékes (Madlena László) megy át a színen, meglepődik, hogy (még) közönséget talál, zavartan elnézést kér a felbukkanásáért és magában azon dohog, mikor fog így hazajutni. A nézők zöme valószínűleg nem sejti, hogy már az előadást látja, valóságos véletlennek éli meg az elidegenítő szituációt, valaminek a fináléját, ami nem tud, nem akar befejeződni.
Kis bőröndjével megjelenik a Primadonna (Bakos Éva), középkorú nő, nem tudni, most érkezett-e, vagy távozni készül, mert néma jelenlétével egyszerre búcsúzik és elindít valamit. Bőröndje olyan, mint egy Pandora szelencéjével ötvözött zenedoboz: ha kissé kinyitja, dallamok szöknek ki belőle: mindenki által ismert operett-szólók, duettek, népszerű slágerek, ám ha lecsukja a fedelet, azonnal elhallgat minden; ha ismét megnyitja, annál a hangnál folytatódik megint, vagy a szituációnak megfelelő új dallam tör fel, s ha bezárja, azonnal csend lesz ismét.
A Primadonna mögött félhomályos sziluettként feltűnnek a Bonviván (Kroó Balázs), a Szubrett, (Guary Szandra), és a Táncos-komikus (Tóth Máté), akik szinte árnyjátékként jellegzetes operett sablon mozdulatokat tesznek.
Mi ez? Paródia, vagy egy műfaj sablonjaiból való kitörési képtelenség, megszokott manírokba merevedés?
Nem igazán értjük, de nevetünk. Benne vagyunk magunk is, bele lettünk komponálva a játékba, mint annak elmaradhatatlan részei.
De mi nem kaptunk rendezői instrukciót! Mert mit kell tenni például, ha az előadás egy pontján a Táncos-komikus feltűnően és egyre hevesebben tapsolni kezd, mint mikor a színpadról elhangzik a „Nagy tapsot kérünk a …nak!” felszólítás. Engedelmeskedjünk-e neki automatikusan, vagy tekintsük ezt is a látott némajáték egy kívülről szemlélt elemének? Részesei vagyunk-e a műhelymunkának, vagy csak nézői? Testbeszédünkkel „ne csináljunk semmit”, vagy együtt tapsolásunkkal „szólaljunk-e meg”? Mit tegyünk? –, ez a fizikai színházi rendező-koreográfus ránk bízza, sőt gyanítom, hogy a színpad szereplői is részben rögtönözve a szerint folytatnák, hogy milyen reakció érkezik a nézőtérről. De ehhez, hogy megtudjam, több előadást is látni kéne.
A színpadon egyre-másra alakulnak ki néma monológok, duettek, csoportjelenetek, időnként ismétlődnek, variálódnak. Szerelem, féltékenység, flörtölés, elutasítás, különféle magánéleti és színpadi helyzetből fakadó jellegzetes szituációk, fogalmak keveredése.
„A Primadonna, a Bonviván, a Szubrett és a Táncos-komikus egy időben, egy helyen, örökre… Mikor kezdődött, hogyan végződik? És mi van a vége után? A válaszok, valahol a színház épületében ragadtak.
Operett utánérzés…”
Operett-álom mese, vagy a maszkjukat levető, hús-vér színészek egymás közötti viszonyainak kaleidoszkópszerű össze-visszarendeződése? Ez is, az is, és mindkettő egyszerre.
Valós szituációk groteszk kevercse, mint amikor a Bonviván állandóan egy maszkkal ellátott fél-kilinccsel próbálja magát torkon szúrni. Röhejes és zavarba ejtő, mert egyszerre cirkuszi kardnyelő-paródia, és jelképes, hiszen legfőbb kincsétől, hangjától akar örök búcsút venni (miközben meg sem szólal) ez a szerep(lő). Lő is, persze, az önnön tükörképét nézi ellenfelének, akivel gyerekes pisztolypárbajt vív, vagy próbákban megfáradt emberként kuporodik össze a ruhák és kellékek halmán. Vagy a Primadonna, aki „a virágos rétre” heverve egyszerre önmaga síremlékévé válik, miközben rejtett megfigyelő pozícióként is használja ezt. Mi ez a gyönyörű őrület?
A szürreális puzzle-darabkáit a nézőnek kell önmagának értelmezve kirakni, miközben pompásan szórakozik az abszurd komédián, amelyben a valóságos és giccses stíluselemek tobzódnak, elvégre az alkotók arra tesznek kísérletet, hogyan tudják újraértelmezni, és a mozgás kínálta lehetőségekkel bemutatni,a nagymúlttal és komoly hagyományokkal rendelkező, de mára bizonyos értelemben megmerevedett, porral belepett műfajt: az Osztrák-magyar Monarchiában kialakult operettet.
Az előadásban pusztán a testtel idézik meg a ragyogást, az illúziót, és a szerepek és szereplők önmagukat is, ugyanakkor néhány hanggal mindjárt az ellentettjébe is képesek fordítani azt. De mi történik, hogyha e karakterek kiszakadnak az ideálisnak vélt közegből, és időtlenül elkezdik futni a köreiket? Zavar, káosz, mint mikor egy ponton minden egyszerre szólal, mozdul meg, s a karakterek, mint elromlott robotok, vagy, hogy stílusosak maradjunk, mint a Hoffmann meséi Olympia babájának rossz óraműve önállóan kezdik önálló életük elakadt mozdulatait visszaidézni, ismételgetni. Káosz, vagy rend?
Kelemen Kristófe. h. dramaturg színház – cirkusz – élet kavalkádját –, ahogy a kortárs egyéb művészetek sok más produktumát is – nem feltétlenül kell narratív megfogalmazhatóan megérteni, de inkább ráérezni valamire, amit hordoz, és amit még belőled kivált: rokonszenvet, ellenszenvet, megértést, elutasítást, gondolatot, vagy üres formai bravúrt.
A Körmendy Pál munkáját dicsérő látvány és kivitelezés a rendező Simányi Zsuzsanna alkalmazkodóképességével együtt magára a Bethlen Téri Színházra komponálta az egész játékot, hiszen díszletelemként bevonta annak megkopottságában is operett-múltat idéző karzatát, elvégre az 1930-as években még játszottak itt operettet is! Szellemidézés az egykori nézőtéren, ha már a megfordított, mai nézőtér most a régi színpadról nézi ezt a két szinten is játszódó, furcsán modern panoptikumot.
Zimányi Márta és Bodor Katalin jelmezei kiválóan idéznek kort és kortalanságot, jelmezt és civil ruhát, amiben a szereplők látható élvezettel vesznek részt, hogy aztán közel egy óra múlva fizikai és lelki adottságaikat kellőképp kifacsartan örömmel törülközhessenek meg a nézők hálás tapsában. Mert jó ez a produkció, érdemes megnéznie annak, aki nyitottan áll a kortárs törekvések új kifejezési formái elé, és közben még szórakozni is akar és képes. Erre a premiert követően május 16-án és 30-án este még mindenképpen lesz alkalmuk a Bethlen Téri Színházban, aztán a továbbiak majd kiderülnek, elvégre „a Pulzus Társulás 2010 júniusa óta működő projekt színház, amelynek mindenkori célkitűzése, olyan művészekkel együtt dolgozni, akik tudják, hogy színházzal foglalkozni felelősség.”
A Színház- és Filmművészeti Egyetemnek 2009 óta fizikai színházi rendező-koreográfus szakirányú hallhatója, Simányi Zsuzsanna bizonyára meg fogja kapni tanulmányi értékelését osztályvezető tanáraitól, Horváth Csabától és Lukáts Andortól, s az előadásokon a közönségtől, én mindenesetre egyet szeretnék üzenni neki: akár elégedett, akár elégedetlen a vizsgaelőadáson látottakkal, a nézők szívből jövő tapsáért legközelebb mindenképp érdemes volna kijönni, meghajolnia az alkotótársak közé!