Szita professzornak, a Holokauszt Emlékközpont igazgatójának persze nem ez az egyetlen, könyv alakban megjelent publikációja: mostanáig legalább harminc (!) kötettel járult hozzá a 20. századi magyar történelem legsötétebb és legborzalmasabb időszaka történéseinek föltárásához, tudományos elemzéséhez. A „Gyógyíthatatlan sebek” győri bemutatójának érdeklődő hallgatósága a szerző személyes indíttatásáról is értesülhetett: Szita professzor ugyanis a könyvének tervezése közben hirtelen súlyosan megbetegedett. Mint mondta: orvosai, családja, barátai odaadó segítsége nélkül aligha tudott volna lábra állni. Fölépülésében döntő szerepe volt az önszuggesztiónak is: az évtizedek óta tervezett és elmélyült levéltári, helyszíni kutatásokkal, a túlélőkkel folytatott beszélgetésekkel előkészített, megalapozott, a magyar holokauszt történetében egyedülálló munkát mindenképpen el akarta végezni. Már lábadozása közben a kórterembe kérte a jegyzeteit és laptopját, hogy dolgozhasson.
A kitűzött célra összpontosító akarat végül is gyógyító hatású volt, az eredmény pedig kézzel fogható – jegyezte meg Hajba Ferenc újságíró, a magyar „sajtószabadság nevében” megszüntetett Népszabadság térségi tudósítója, a történész professzor beszélgető társa a könyvbemutatón. Szita Szabolcs „Gyógyíthatatlan sebek / Magyarok az auschwitz-birkenaui lágerbirodalomban” című monográfiájának Győr–Moson–Pozsony megyei vonatkozásai is szép számmal vannak. A többi között az, hogy az 1944 tavaszán fölállított győri gettó lakóit – akkori hivatalos jelentés szerint ötezernél is több embert – június 11-én és az utána következő néhány napban marhavagonokba terelték és Auschwitz-Birkenauba szállították. (A két évvel később készített mártírnévsor szerint 3525-en estek a vészkorszak áldozatául; a kutatások azóta bebizonyították, hogy legalább három-négyszázzal többen voltak…)
Félelmetes már a kötet tartalomjegyzéke is: az auschwitzi koncentrációs táborbirodalom kiépítése, ki mit tud(hat)ott, a vasúti szállítás műhelytitkai, extra deportálás üzleti alapon, a magyar deportáltak visszatérte, a tömeggyilkosságok neves magyar zsidó áldozatai…
Megdöbbenéssel hallgatta a győri megyei könyvtárban tartott könyvbemutató népes közönsége a vészkorszak magyarországi, győri és környékbeli történéseit fölidéző, a tényeket soroló tudós szavait: „…A holokauszt idején a szabadság, az emberi méltóság, a szolidaritás elvesztette tekintélyét, egykori súlyát. Sokáig vezető politikusok, neves gondolkodók, Európa többsége sem hitték, hogy micsoda irdatlan erők koncentrálódtak az európai értékek, a humánum ellen, és szövetkeztek az európai zsidóság megsemmisítésére. Pedig a hadjárat már az 1930-as években megkezdődött. Ki gondolta volna, hogy ahol képesek a szellemi értékek, a könyvek elégetésére, ott ártatlan emberek tömeges megsemmisítése is bekövetkezhet?!
Jelenünkben ismét országok, népek, vallási közösségek, fegyveres csoportosulások vesekednek egymásnak. Az ingerültség, a feszültség növekszik, naponta százezrek életét veszélyezteti. A véres következmények, a történelmi tanulságok mit sem számítanak, ahogy az emberéletek, az évszázadok, sőt, évezredek alatt felhalmozott, máig megóvott kulturális kincsek és hagyományok megóvása sem…
Auschwitz–Birkenau ma világszerte ismert szimbólum, intő jel. A halál tanyája nem temetőként – emlékhelyként létezik, mégis a legnagyobb magyar temető. Háromszázezernél több ártatlan honfitársunk legyilkolásának színhelye. Felsorolhatatlan, mi mindenre figyelmeztet bennünket, amikor egyben óv is. Romos barakkjai, sokféle épülete, a gázkamrák maradványai, a gyerekek égetésére használt rettenetes gödrök mind-mind arra emlékeztetnek, mire képes az ordas eszméktől fűtött, magát embernek nevező szörny az Ember ellen. Az emlékhely óriási, égig érő felkiáltójel, máig hallható jajszó, ugyanakkor az örök szégyen helye. Máig – és a jövőben is – szégyelljük, hogy a világ boldogabb, szerencsésebb országai, népei nem akadályozták meg a Német Nemzetiszocialista Párt és a náci, fasiszta pártállam emberellenes terveit, haderejük mit sem tett a lágerrendszer felépítése, működtetése ellen…”
Szita professzor beszélgető társának a mostani monográfia létrejöttének részleteit firtató közbevetésére a történész elmondta: évtizedeken át folytatott tudományos vizsgálódásaira, a hazai és nemzetközi szakirodalomra alapozva határozta el, hogy összegezésként megírja a magyar vidéki zsidóság 1944-i elhurcolását. „Megörökítem azt a képet, amely bennem erről a tragédiáról évtizedek kutatómunkája alapján kialakult. Nem állíthatom, hogy ez a dolgozat az 1944–45. évi események, összefüggések teljességét nyújtja. Legföljebb annyit, hogy a szerző jó szándékkal, szakmaisággal arra törekedett, hogy a következő nemzedékek megbízható adatokat, hiteles eszközt kapjanak a történtek biztos megítélésére, a szégyenteljes revizionista törekvések, a relativizálás elutasítására.”
A nemzeti intézményként működő budapesti Holokauszt Emlékközpont alapító igazgatója leszögezte: a háborús üldöztetés és embermentés történetét intézményesen is tovább kell vizsgálni. „Mostanáig sok új adatot sikerült feltárni a vasúti szállítás történetéről – hozzáteszem a Magyar Államvasutak minden releváns dokumentációját eltüntették, megsemmisítették –, de a dráma teljes történetéhez a szlovák és a német vasúti irattárakban számos bizonyíték még lappang. Részeiben hozzáférhettem Moszkvában Auschwitz-Birkenau elhurcolt dokumentációjához, Genfben a koncentrációs táborokkal kapcsolatos háborús levelezéshez, ám teljes betekintést, sajnos, nem nyerhettem…”
A holokauszt okozta sebek gyógyíthatatlanok; a ma és a holnap nemzedékei sem lesznek képesek a magyarság testén ejtett, százezrek mártírhalálával végződött csonkítás következményeinek az eltüntetésére, a minduntalan fölfakadó sebek és hegek begyógyítására. Arra viszont igen – és ez minden magyar, minden európai, az egész világ népességének kötelessége –, hogy a 20. század közepén történteket a lehető legalaposabban föltárja, tudományos ismeretei birtokában elemezze és örök figyelmeztetésképpen tárja korunk és a következő nemzedékek elé. Bár a világot ma is fenyegetik náci-német mintájú, a fajgyűlöleten, idióta eszméken alapuló veszedelmek, a történelem, Auschwitz-Birkenau és a többi haláltábor borzalmai nem ismétlődhetnek meg. Szita professzor könyvének legfőbb tanulsága: a felelősség valamennyiünké.