Nemzetünk érme

Az érmet arany nélkül is emlegethetik, mondhatják románnak, zsidónak, ügynöknek, Soros-bérencnek, elvehetik, akár a trafikot vagy a termőföldet. Rosszabb esetben, természetesen a jobb világban, csillagot ragaszthatnak a csillagra, hajtatják az utcán, marhavagonban utaztathatják, és a befutóját a vágóhídnál jelölhetik ki. Az aranyérem elismerés, nem menlevél.

Az aranyérem az ünnep, az ünnepeltetés. Olykor takaróként rejtegeti a nyomorúságot, olykor maga a varázslat. Feledtet éhezést, eltünteti a penészt a kórházak faláról, a reménytelenséget az emberek arcáról. Ha sok van belőle, még a szegény is gazdagnak érzi magát. Az aranyérmet ritkán nyeri egy ember, a nemzet nagyjai szokták mondani, hogy ők is megküzdenek, megszenvednek érte. (Mi is szenvedünk, de ezt máskor mondogatjuk.)

Ha megvan az aranyérem az nemcsak a bajnoké, hanem az országé is. Amikor kiderül, hogy az ország egy emberé, akkor az is kiderül, hogy az aranyérem is egy emberé. Az ő járandósága, a másik csak átveszi. Az egy ember adja a tust, rúgja a gólt, csap a célba. Ö teremti a feltételeket, ő húzza ki a mellét, fogadja az elismerést. Jobb helyeken az aranyérem maga a dicsőség, olykor a hősiesség, a még jobb helyeken maga a túlélés. Itt tapsolják az aranyérmet, ott elvárják, hogy visszatapsoljon. Az aranyérem tapsa mindig hangosabb az átlagosnál, szinte dübörög. A tapsoló aranyérem ott forgolódhat, ahonnan másokat elzavarnak. A tapsoló aranyérem lehet amnéziás, bármikor új életrajzot írhat, kaphat doktori címet, egy életre szóló járandóságot.

Ha nincs semmink, az aranyérmeket számolgatjuk. Az aranyérem a közélet sója, bármihez hozzáadható, belekeverhető, mindent ízesít. Vele a haza jobban teljesít, a migráns veszélyesebb, a konzultáció nemzetibb. Az aranyérem hívó szó, értjük, mozdulunk rá.

Magyarok vagyunk…