Nehéz időszakát éli az itthoni színházvilág. A teátrumok körül sötét felhők (sötét erők is) gyülekeznek. Mit tehet a néző? Pénzével, jelenlétével, őszinte szóval mutat szolidaritást. Ennek jegyében írom ezt a jegyzetet. (Szása, Szofja, Szergej [László Lili, Radnay Csilla, Nagy Dániel Viktor]; színházi jegyzetünk képeit Gergely Bea készítette)
Hat hónappal a bemutató után a Belvárosi Színházban ma este végigültem a Vadméz című „hosszan-tartós” vígjátékot: egy vegyes színpadi produkciót. (Állva taps nem volt.) Előzményként hozzáolvastam ezt-azt: miből mi lett, mire lehet számítani. Ezt mindenkinek ajánlom; különben a szünetben nagy mozgás le(het)t a ruhatárban. Ambivalenssé tett az est; nem bántam meg, de vidámabb, felszabadultabb és bölcsebb nem lettem; fanyar szórakozást éltem meg.
A nyáron még az évad vígjátékának ígérték. Alig(ha) lett az. A fura címétől – a csehovi orosz nihil „mindent bele”-karakterű rendezői kavalkádján át – a nézőt próbára tevő, szerepadta tévedések, konfliktusok (nehézkes, eklektikus) vígjátékáig van itt minden (Poljuska, repülőgépzaj, „kareninás” vonathang, nyugger-poén, magyar káromkodás). A kevesebb több lenne. Más baj is van vele. Karikírozva szemléltetem. Mint amikor – karácsony idején – vasútmodellt ígérnek, de vonatpótló busz van a dobozban. Vagy a történetbéli orosz nyár – lelkileg és a szerelmi váltógazdálkodásban – zárt szibériai szabadstrandot is mintázhatna. Orosz humorral, Rajkin módra: „Válámi van, de nem az igazi…”
A „vadmézről” előbb. Menet közben kiderül, hogy ez cím utalás a vad mézeshetekre; itthon a vadházasság, a „vadas” együttélés fogalma is dívik. Vad, tehát nem igazi; lásd még vadkörte (vackor), vadgesztenye, vadregény, vadrománc stb. Sőt, van ilyen termék: vad méz, mint horgászcsali: tigrismogyoró, főtt, ízesített, színezett. Helyben volnánk? Azért nem egészen.
Áttűnődött Csehov Platonovja VADMÉZ-zé Frayn módra: szóban és képpel. Znamenák István tolmácsolásában, magyarra Morcsányi Géza fordításában.
Érzem s jelzem a húsbavágó különbséget a profi színikritikus és az amatőr néző látásmódjában, megítélésében. Az előbbi talán távolságtartóan néz, nagy tudással és néha patikamérlegen mérve, tudálékosan elemez, mérlegel, egybevet (akár pl. a Katona József Színházban ez idő tájt is sikerrel futó „A Platonov” című előadással párhuzamba állítva); míg a sima néző a „tetszik, nem tetszik, is-is”-mérce szerint foglal állást. Teheti; érte és általa van minden.
Erről a produkcióról nem írhatok elragadtatással. Summázva: a színészek jók (mint csaknem mindig a Belvárosiban); ám a színházi eredmény s élmény, mint a régi tubákdohány: „középgyenge finom”. Más, ismeretlen véleményformálókat olvasva nagyrészt ugyanezt látom: pl. 3,6 pontot adtak rá a 10-ből; igaz, csupán ketten méltatták szóra (én 5,5-öt adnék). Ők sem sikerdarabot láttak, és alapvető műfaji probléma is felvetődött: ez nem Csehov-paródia, de nem is dráma, és a jó komédia sem ilyen.
Ugyanakkor van a neten a produkciót és a rendezői felfogást, de főként Csehov és Frayn műveit, világát dicsérő álláspont is. Pártfogoló nézet; igényes, részletesen indokoló, helyénvaló. Szerintem viszont kevéssé szerencsés, köztes valami jött létre. Csehov klasszikusa már nem; Frayn színe-javaként még nem; viszont rárakódott aktualizált magyarítás nyomokban itt-ott. Főként Frayn saját adaptációja; a fordítói-szerzői „csehovosítás” vált torzóvá: bocs’, de olyasmi, mint mikor a szúnyogháló azért a legyet átengedi?!
Kár, mert az eredeti tartalmat tekintve volna töltelék. Adott egy orosz Don Juan: Platonov; a lecke az ő karizmájának (s környezetének) értelme(zése) és megfejtése. Aki tudathasadásos szörnyeteg ugyan, mégis népszerű amorozó; négy nő szerelmének alanya és tárgya. Látjuk, hogy ehelyütt a szerelembe esés végképp nem a gravitáció műve, de mi is igazán, mitől meddig érvényes egyáltalán? Aztán ott van a szeretet és a gyűlölet dilemmája: felszínesen. Van alkohol dögivel; adódik több jó kiszólás és helyzetkomikum is (főleg a II. felvonásban), bár a térdünket csapkodni nem kell. Felsejlik a szerepekben testet öltő erkölcsi mércék viszonylagossága is: elkötetlenül.
Kaleidoszkóp: színes kavar(g)ások sora, de sajnos, fogható, rokonszenvvel nézhető egésszé, erős valamivé nem állnak össze. Nem mentség, ha talán nem is volt ilyen alkotói szándék. Miért is?!
Znamenák rendezése tanári: nem több, nem kevesebb. Vízió, mondanivaló, építkezés, nívós küzdelem, súlypont és mozgás, áramlás a színen van is, meg nincs is zömmel. Az előadás mellékkörülményei igazán jók: Cselényi Nóra jelmezei szépek, Znamenák István díszletei találóak; hangulatuk bohózatba illően bizarr. A színészi játék – a tizenkét művész teljesítménye – alaposan dicsérhető. A hölgyek pontosak, szépek és meggyőzőek; kellően ellenpontozzák egymást. A hangsúlyaik a helyükön vannak. Ullmann Mónika sokat, szívesen játszik.
László Lilit emelném ki mégis a feleség szerepében: sokadik alkalommal alakít buta nőt. Mindig más e közben; olykor izgő-mozgó baby-girl; itt viszont nem(csak) „dunyuska”, de közben fergeteges csalódott nej, plusz megtört méltóságú anya és hölgy is. Olykor csak ajkának finom biggyesztése is jelez súlyt, érzést, kötött helyzetet és kiúttalanságot; felér egy aprócska monológgal. A férfiak közül Ötvös András erőteljes, bár néha darabos és egysíkú; Mészáros Máté hiteles, mint rendszerint, s a többiek is rendesen, zajosan helytállnak.
Főbb alkotók és közreműködők: Vadméz, vígjáték két részben; rendező Znamenák István; dramaturg Zöldi Gergely; a producer Orlai Tibor; színészek: Ötvös András, Mészáros Máté, Ullmann Mónika, László Lili, Radnay Csilla, Grisnik Petra, Nagy Dániel Viktor, Pataki Ferenc, Papp János, Ficzere Béla, Fellinger Domokos, Takács Zalán.