„Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Históriája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk, jövője fényesebb akárhánynak, gazdagabb valamennyi. S mi a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön… Beszélgessetek egymásnak, hogy itt az idő, melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak, hogy ne éljen ott, ahol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, ahol született.” – Így írt Jókai a Vándoroljatok ki! című elbeszélésében. (A képen Cicero; forrás: medium.com)

A magyar „veréshez szokott fajta”, s „ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk.” Ezt meg Ady volt képes leírni a „Nekünk Mohács kell” című költeményében.

Világos: Jókai sáros bakancsával taposta meg a nemzeti érzületet, fittyet hányva a magyar nép zivataros századaira, hiába onta vért a magyar, hiába sorvadozott egy átoksúly alatt, Jókai most arra biztat, hogy hagyjuk itt az anyaföldet, az apák vérével áztatott hont, s rút módon azt merészeli állítani, hogy nem fog jőni egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán, mert jobb, ha ezt az átokverte földet mielőbb elhagyják, ki keletnek, ki „nyogotnak”, s a nemzet végleg „megoszlattassék”.

Vagy Ady! A derék magyar embert veréshez szokott fajtának írja le, azért rimánkodik az Istenhez, hogy rángassa csak e népet, ne legyen békessége, s azt kívánja, hogy a magyarság egészét, mint egykor Mohácsnál, kegyetlenül mészárolják le, pusztítsák el, semmisítsék meg.

Hát így! Képtelenség? Az. Illetve annak valóság, akinek fogalma sincs az irodalmi vagy retorikai eszközökről, nem tudja, mi az irónia, nem tudja, mi a hüpokriszisz, a simulatio, a színlelés, a szerepjátszás, nem találkozott még azzal az egyik legelemibb retorikai eszközzel, amikor tettetett helyesléssel magunk mondjuk el vagy adunk hangot a másik – gyávaságból, szemforgatásból etc. – ki nem mondott gondolatának, s aki nem tudja, hogy a beszélő olyan érzelmeket vagy gondolatokat fejez ki, amelynek ő maga épp az ellenkezőjét sugallja, konfrontálódva a vitapartnerrel. És azt sem tudja, hogy mi a prolépszisz vagy anticipatio, a vitapartner várható vagy sejthető érveinek megelőzése.

Szóval, szerintem, hagyják békén Baranyi Krisztinát!

A totálissá vált tahóság és műveletlenség, a teljes nyelvi kulturálatlanság, az iróniára való legcsekélyebb érzéketlenség vegyül itt a legundorítóbb politikai manipulációval, ahol senkinek semmi sem drága, ahol a legalpáribb politikai érdek felülír mindent: valóságot, beszélt nyelvet, szándékot és akaratot, mert csak egy a fontos: a másik politikai megsemmisítése, ledarálása, felnégyelése és máglyára vetése.

Én semmihez sem értek, kivéve talán egyhez, miután hosszú-hosszú évtizedek óta ezzel foglalkozom: a szövegekhez, a szövegek elemzéséhez. Antik szövegeket próbálok szóra bírni, hol héberből, hol görögből, hol latinból, antik és középkori szövegeknek keresem a jelentését, s ezek a szövegek hol puszta töredékek, néha csak egy-egy sor vagy egy-két szó, hol sok-sok könyvből, fejezetből álló összefüggő és terjedelmes munkák.

Képes vagyok megkülönböztetni Baranyi Krisztina mondatát Demeter Szilárd gázkamráitól. Az elmúlt évtizedekben a „rohadt, szemét, zsidó” kifejezést senki, még a legócskább antiszemita sem használta nyilvánosan, s a förtelmes sztereotípia legfeljebb akkor került elő, ha egy bizonyos korszakra utalva, írott vagy verbális idézetként (forrásként) használták, esetleg retorikai célzattal, épp az antiszemiták szennyes nyelvi toposzát gúnyos, ironikus célzattal kifigurázni igyekvő szándékkal, sehogy másként.

Sokakkal együtt azt vallom, hogy a mesterséges intelligencia egy dolog miatt – legalábbis eddig még – nem képes felülemelkedni az emberi gondolkodáson és nem képes felülírni azt: ugyanis a mesterséges intelligencia nem érti, nem ismeri és nem képes felismerni (mondom: egyelőre) az iróniát, a szándékos retorikai túlzást, a szöveg és a ki nem mondott szándék közötti ellentmondást.

A mesterséges intelligencia aligha tudott volna mit kezdeni Cicerónak a mondatával, amit egy tárgyaláson mondott az ellenfeléről, a vádlottról: „Hidd el nekem, a te feddhetetlenséged oszlatta el a vádakat, szemérmességed ragadott ki a bajból, korábbi életed őrzött meg.”

A mesterséges intelligencia mellett a kínosan tudatlanok és ostobák sem tudtak volna mit kezdeni Cicero mondatával. (Igaz, akkor ezzel egy átlag alatti képzettségű civis Romanus is képes lett volna megbirkózni.)

Napjaink politikai kalandorai, mindenre képes aljas gazemberei viszont annál inkább tudnának mit kezdeni Cicero fenti mondatával. – És kezdenek is.