(Szerző: Iván Gizella) Azt hittem mára már elcsitulnak a magyarpéteres témák, nem fogják egymást ölni, támadni miatta oly sokan. De nem, olyan mély gyűlölet buzog fel sokakból, hogy az embernek már híreket sincs kedve olvasni, nemhogy a közösségi média kommentjeit. (A nyitó kép forrása: lepcsohazonkivul.blog.hu.)
Mire jó ez a gyűlölködés, mire jó az utálat, a másik pocskondiázása?
Félreértés ne essék, nem védem én Magyar Pétert, sőt! Elég sok bajom van vele. Mint ahogy Gyurcsányt sem veszem a pártfogásomba, meg Orbánt sem…Nagyon nem. És most ne bíztasson engem senki se, hogy akkor mondjak valakit! Szerintem nem vezérre van szükség. Vezetőre. És ha a vezetőjelöltek nekem nem felelnek is meg, a pocskondiázásukat valahogy nem veszi be a gyomrom.
Szóval nem értem az embereket. Miért, hogyan jutottunk el odáig, hogy észérvek és logikus ellenvélemények helyett sokan, és egyre többen undorító módon…már bocsánat…de csak beleböfögnek a másik ember képébe. Mintha a kialakult ellentáborokban mindenki megrészegült volna, ki a saját messiásától, ki saját magától. Gyűlölethuszárok mondják meg a tutit, egy erkölcsi értelemben mélyre süllyedt társadalomnak. Mert itt tartunk.
Kevesen vannak, akiket – ha politikáról van szó – nem száll meg a lila köd, vagy nem szédülnek meg saját okosságuktól. Mert, ugye, a politika olyan, mint a foci, mindenkinek van róla véleménye és mindenki ért is hozzá.
Holott, ha jól belegondolunk, a politika más.
Maga lenne a közélet. Csak mára nem úgy tekintünk rá, hanem úgy, hogy a politika nem más, mint a hatalomért folyó harc. És ezt a hatalom képviselői erősítik is. Gondoljunk csak arra, hogy a dicső vezetőink, élen a jelenlegi miniszterelnökkel, mindig harcban állnak valakivel, vagy valamivel. Ezekben a harcokban a nép, az Istenadta, a társadalom egésze, nemigen tud részt venni. Mert az általános vélekedés szerint jóformán semmibe sincs beleszólása. Akkugyártó nagyhatalommá akarja zülleszteni az országot a ma hatalmon lévők, olyanná, aminek a végén a mi egészségünk és a környezetünk megy tönkre? Megtehetik. Keblükre ölelik a régi ellenséget? Megtehetik. Óriásira duzzasztják az államadósságot? Megtehetik.
És meg is teszik.
Szidják a szövetségeseket és a hazánkban dolgozó egyik szövetséges nagykövetet, vagyis azt a rendezvényt, amin ő is részt venne, nem engedik be a parlamentbe?
Megtehetik.
Gyűlöletet akarnak szítani az Európai Unió és bizonyos személyek ellen?
Megtehetik.
Ráadásul azokra a plakátokra, amin ezek az uszítások virítanak, mi adjuk a pénzt.
Ha még nem duzzad eléggé a rokonok és a haverok zsebe, kitömik, megtömik – persze, állami milliárdok sokaságával.
Ha a kedves rokonnak nem elég egy kastély, akkor hármat, négyet is vihet, meg állami erdőt is köréje.
Némelyik nagyúrnak – ugyan melyiknek, tessék csak kimondani a nevét! – már biztos, hogy atombiztos bunkere is van a pusztája alatt. Mert megteheti.
A hatalom őrzői és gyakorlói nyilatkoznak helyettük, helyettünk, sőt, egész Magyarország helyett. Aki ezen csodálkozik, az gyenge elméjű, hiszen a választottak azért gyakorolják a hatalmat, mert mi őket és így akartuk.
Ez a demokrácia. Jaj nekünk, milyen demokrácia ez?!
A nép tehát a vezetői által gyakorolja a hatalmat. Tessék ezt jól megjegyezni, mert ez a lényeg. Választottunk, tehát megbíztunk bennük, és akkor egy szavunk se legyen. A hatalmasok azt csinálnak, amit akarnak. Beleszólást nem engednek semmibe. Lassan már a választásokba sem. Álságos demokrácia ez, kérem, mert a bizalommal a legkönnyebb visszaélni.
És vissza is élnek. Mert megtehetik. Mi vár még ránk? Mit hoz a jövő? Már az sem a fantasztikum világa, hogy képesek a mesterséges intelligenciát „ráengedni” a számítógépekre, amit a választásokon használnak. Mert megtehetnék/megtehetik. Egy gombnyomás – és minden megváltozik. Vagy megbízhatnak egy főfőszámítástechnikust, hogy kozmetikázza már a végeredményt. Persze, tudom én, vannak, akik kéretlenül és észrevehetetlenül belépnek még a legjobban védett online térbe is; az ilyesmi ellen ma már nagyon nehéz bármit is tenni.
De a gonoszkodás, a gyűlöletcunami, a másik halálának kívánása helyett talán még tudnánk valamit tenni. Áttérhetnénk az iróniára, a „nem rád, hanem érted haragszom” töltetű kritikákra. A lincshangulatot meg el kéne felejteni, mert annak szítása sehová nem vezet. Értelmes vitákhoz semmiképp sem. Persze, lehet, hogy vitázni ma már nem is érdemes. Mert nincs kivel.