(Szerző: H. Móra Éva/olvassbele.com) Írófeleség… de furcsa szó. Pedig ezen a gyűjtőnéven emlegetjük őket legtöbbször, mintha valóban csak oldalbordái, „csatolt részei” lennének nagy íróinknak, költőinknek. Jó, egyikről-másikról bekerült a köztudatba még néhány dolog, Mauks Ilonáról például az, hogy kétszer is feleségül vette őt az író Mikszáth Kálmán. De csodálkoztunk ezen, amikor tanultuk az iskolában! Aztán átsiklunk a tényen, hiszen más, fontosabb dologra kell az idő: meg kell ismerni az író műveit.

Ki gondolná, hogy Mauks Ilona – húgával, Kornéliával együtt – zsenge lánykorától kezdve irodalomkedvelő volt? Ő így fogalmaz:

„Beteges rajongással viseltettem az irodalom iránt.” E rajongás nem merült ki az olvasásban, maga is próbálkozott az írással. Később afféle irodalmi szalont működtettek a nővérek a mohorai birtokon, s mire az ifjú Mikszáth mindennapos vendége lett a Mauks-kúriának, hogy a piros karszékben felolvassa legújabb írásait, értő fülekre talált. Pezsgő élet, nagy vendégjárás zajlott a házban, különösebben nem jelezte semmi a fiatal író vonzalmát Ilonka iránt. Ezért kissé meglepődött, amikor Kálmán levélben vallott érzéseiről, s nyilvánította ki szándékát…

Így kezdődik s bontakozik ki lassan kettejük kapcsolata. A lányok apja, a szolgabíró és ügyvéd Mauks Mátyás azonban nem tartja nagyra Mikszáth írói terveit, aggódik a pár jövője, megélhetése miatt. (Ismerős ez az aggodalom: Szendrey Ignác ugyanezt érezte leendő vejével kapcsolatban…) Mindenképp a jogi pálya felé terelné az íróság helyett, de hiába. Így elmarad az atyai áldás, a fiatalok a fővárosban, titokban kelnek egybe.

Regényes, és regénybe illő a tragikus fordulat is: Mikszáth édesanyja Szklabonyára várja haza fiát és menyét, de váratlanul meghal. A gyász aztán megenyhíti Mauks szolgabíró szívét is, s elfogadja a fiatalok döntését.

Ám a kezdeti évek mintha őt igazolnák: kudarc kudarcot követ, a kiadók sorra utasítják vissza Mikszáth műveit. Az ijfú pár nyomorog, kenyérgondjai vannak. Fiuk születik, és meg hal – ám Mikszáth jobban szereti annál feleségét, minthogy ennyi szenvedésnek tegye ki… Így ér véget az első házasság, s következik a mindkettőjük számára küzdelmes, egymástól távol töltött hét esztendő.

Az életrajzokból ismerjük a történetet, az adatokat, ám ahogy Mikszáthné beavat minket a legapróbb részletekbe, ahogy felidézi akkori érzéseit, kétségeit, csalódásait, titkos reményeit, az lebilincselő. Az irodalmat és társasági életet kedvelő lányból szerelmes fiatalasszony lesz, majd elhagyott (ő így élte meg) feleség, később szorgos-dolgos-takarékos gazdaasszony, anyja segítsége, végül a második házasságban igazi, odaadó társ, anya.

A női olvasók valamiféle női szolidaritással, sajátos érdeklődéssel olvassák egy nő visszaemlékezéseit, különösen, ha egy letűnt kor mindennapjait ismerjük meg általuk.

Engem – sok más mellett – az a döbbenetesen sok betegség gondolkoztatott el, amellyel az akkori embernek meg kellett küzdenie: kolera, diftéria, tífusz… Egyik napról a másikra vett el életeket, tizedelt meg családokat, tett kihalttá fél falvakat egy-egy járvány. És a többi, „hétköznapi” betegség! A háromnapos láz fogalmát ma is használják, de ebben a könyvben/abban a korban még négynapos lázról is – s még ki tudja, hányféle testi bajról is – szó van.

Mikszáth legtöbbünk emlékezetében kedélyesen pöfékelő, jó karban lévő, betegesnek egyáltalán nem mondható férfi. Ezért olvassuk meglepődve, amikor felesége oly sokszor ír az író betegségeiről, kíméletre szoruló fizikumáról, diétájáról. Rengeteg aggodalom kísérte asszonyi sorsát, ám beérett, valóra vált a sok remény: utolsó közös éveik felhőtlen boldogságot, írói sikereket, megbecsülést s ennek nyomán anyagi jólétet is hoztak. Írói jubileumára hatalmas ünnepségsorozattal készült az ország, s ezen ünneplések idején hunyt el a nagy palóc mesélő – halála is mint egy regényes fordulat…

Nagyszerű olvasmány ez a könyv, és azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez már a hatodik kiadása Mikszáthné memoárjának! Férje halála után gondos, aprólékos munkába fogott, rendszerezte az emlékeket, iratokat, előkereste levelezésüket, majd – valószínű, hogy segítséggel – megírta közös történetüket. Hála érte, utólag is. És bár a türelmetlen olvasó át szokta lépni a könyvek előszavát, ezúttal ne tegye: Praznovszky Mihály jóvoltából igazán értékes információkhoz jutunk.

(Mikszáth Kálmánné Mauks Ilona: Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései; Noran Libro Kiadó, Budapest, 2021)