Mindenkié a ma ötéves hamburgi „Elphi”

(Berlini tudósítónktól) A német egyesülés óta rengeteg állami, városi, közszolgálati építkezés folyt országszerte, amelyek közül az átadás nem egy esetben a tervezetthez képest szinte a végtelenségig kitolódott, és ez természetesen minden esetben a költségek tetemes emelkedésével járt. A stuttgarti főpályaudvar és a berlin-brandenburgi központi repülőtér (BER) mellett a harmadik, tetemes közpénzen épült „botránykő” a Hanza-város bombasztikus hangversenyterme, az Elbphilharmonie volt.

A végül 866 millió euróért megvalósult kultúrapalota az eredetileg tervezett büdzsé tízszeresébe került, és ennek 90%-át Hamburg tartomány fedezte. Az adófizetők között viszont a komolyzene-fogyasztók aránya ugyancsak kicsi, ezért kezdetektől lebegett a jogos kérdés, mennyire igazságos az összlakosságra kivetni ezeket a horribilis adóterheket.

A kikötő mellett, mintegy a fölé tornyosuló „Elphi”, ahogy a köznyelv becézi, a ma ötéves. Ebből az alkalomból érdemes megvizsgálni, mit tesz az intézmény azért, hogy valóban mindenkié legyen ez a rendkívüli palota. A Deutschlandradio Kultur „Länderreport” című műsora ma délben ennek a kérdésnek járt utána.

Az Elbphilharmonie céljának tekinti, hogy azokat a rétegeket is megszólítsa és ajánlataival magához szoktassa, amelyek nem alapvetően komolyzenekedvelők. És mivel ez is egyfajta nevelés, amit kisgyerekkorban kell kezdeni, az ebből a célból létrehozott oktatási osztály (Education Abteilung) 22 munkatársa változatos programokat szervez, amelyek felölelik az óvodáskortól a gimnáziumig az összes korcsoportot. Van az intézménynek egy erre a célra létrehozott saját hangszerállománya – a többi között, például, a kicsiknek való negyedhegedű, ami a hangversenyhegedű többszörösen kicsinyített változata, de nem játékszer, hanem valóban zenélésre alkalmas eszköz. Ezt a legkisebbek is kézbe vehetik, először vonó nélkül, csak a húrokat pengetve. Egyáltalán, a cél az, hogy a gyerekek kipróbálják a hangszereket és rögtön játsszanak is rajta – akkor is, ha eddig még sose volt kezükben zeneszerszám, nincs hangszeres tapasztalatuk. A pandémia előtt naponta három iskolai osztály fordult meg a helyszínen, és a gyerekek nyolc különféle foglalkozáson vehettek részt.

A „Klingendes Mobil” az intézmény mikrobusza. Ezzel a város óvodáit, iskoláit járják, és házhoz viszik a hangszereket, ahol, akárcsak az Elphi-ben, a gyerekek kipróbálhatják őket.

A zenenevelési osztály öt zenekart koordinál: a családi együttestől, amelyben hamburgi családok zenélő tagjai működnek közre, a műkedvelő zenekarig. A „Publikumsorchester” tagjai hangszeren játszó, de a zenét nem hivatásként művelő laikus zenészek, akik hetente jönnek össze gyakorolni szakmai vezetés irányítása alatt – például Michael Petermann vezényletével, aki a Hamburger Konservatorium igazgatóhelyettese. Mindenki képességének és tudásának megfelelő helyet, szólamot kap és az együtt zenélés öröméhez tartozik egy-egy kerületi hangverseny, csúcsa pedig évente egy koncert – Bachtól Sztravinszkijig – az „Elphi” nagytermében.

Az Elbphilharmonie, akárcsak a berlini, a színvonal, cím, presztízs hordozója. Hamburg eleve klassz város, aminek fényét tovább emeli az új kulturális létesítmény, vonzza a turistákat – annak megfelelő árfekvéssel. A ház szociális célkitűzése, hogy a mindenkori hangversenyek minden pénztárca számára elérhetőek legyenek, ezért az összes rendezvényre „félre tesznek” bizonyos számú belépőjegyet 5, azaz öt euróért.

Ha valaki még ezt sem engedheti meg magának, az írhat egy email-t és körülményei ecsetelése után kaphat ingyenjegyet. Ez határozott és hangsúlyos politikai állásfoglalás a ház részéről: senki se legyen kénytelen anyagi okokból lemaradni egy számára fontos zenei élményről.

Az Elbphilharmonie valóban mindenkié.

És mert nekem mindenről ugyanaz jut eszembe: a budapesti MÜPA 17 éve nyílt meg és szintén rengetegbe, meg még többe került, miközben nemcsak hangversenyterem, hanem több intézménynek ad otthont. A finanszírozása úgynevezett PPP konstrukcióban történt, amiben az állam 10 év futamidejű lízingként fizette volna vissza kamatostól a megelőlegezett magántőkét. (A Wikipédia szerint az elmélet célja, hogy minkét fél, mármint a befektető és az állam „nyertes” legyen: win-win-helyzet. Az adófizetőt nem említi a cikk.)

Ez azt jelenti, hogy az állami beruházás nem terheli abban a pillanatban költségvetést, hosszú távon viszont természetesen drágább. Az Állami Számvevőszék 2007-ben alapvető rendellenességeket állapított meg… – de mindez nem az írásom témája.

A lényeg, hogy a kultúra budapesti palotája, szemben a hamburgival, nem a főváros adójából épült, viszont az ország összes adófizetője viseli a terhét, és azt tartósan. Bárhogyan legyen is, esetleg ez a különbség az oka, hogy a MÜPÁ-nak nincs az Elphi-éhez hasonló, oktatási, nevelési és szociális kötelessége, elkötelezettsége. Nem is kell, hogy legyen. Csak mondom. Ámbár, ahogy a szomszédos Nemzeti Színházat figyelem, talán jobb is.