A választás előtt Orbán ragaszkodik a Putyin-barát politikához, miközben a keleti határon éleződik a helyzet a főként gyerekekből és asszonyokból álló menekülttömeg számára – kezdődik a Frankfurter Rundschau írása. A miniszterelnök ezúttal is hergeli az EU-t, mert a Kremlhez fűződő viszonya messze túlmegy az energiakapcsolaton. Csak éppen nagyon sokat kockáztat ily módon. Nemrégiben azt közölte, hogy Lengyelország egész Oroszországig ki akarja tolni a nyugati határokat – a Kreml is pont ugyanezt állítja. Viszont ily módon alighanem Varsóban oda a maradék rokonszenv is Magyarország iránt.

Ám a jelek szerint a kormányfő számára minden eszköz megengedett, amivel szavazatokat lehet gyűjteni. Nemrégiben még az uniós kilépés lehetőségét is megpendítette. Ám a kemény irányvonal a határon igencsak súlyos következményekkel jár mindazok esetében, akik Ukrajnából menekülnek. Így igen hosszú a várakozási idő azok számára is, akik Románián át érkeznek. Miközben a hőmérséklet nulla fok alatt van.

Szemtanúk szerint a határőrök nem engednek be senkit a hivatali épület mellékhelyiségébe, azt ajánlják: akinek kell, végezze el a dolgát közterületen. Nincsenek higiéniai cikkek, hiányzik a pelenka. Lengyel önkéntesek szolgálnak ilyesmivel, de nekik sincs elég. Akadnak ugyanakkor olyanok, akiket magyar részről visszaküldenek, mondván, hogy Romániában kell beszerezniük a papírokat, mert ott léptek először az unió területére.  

A hivatalos magyar irányvonal a támadás után sem módosult Moszkvával szemben. A közeli média arról győzköd mindenkit, hogy csakis a Fidesz mentheti meg az országot a háborútól. Holott főként az energiaellátásban kellene új utakat találni, bár az nem lesz könnyű. Ám Orbán már jelezte, hogy a viszály elülte után Európának új egyezségre kell jutnia a Kremllel. Nyilvánvalóan magát ajánlja közvetítőként.

Putyin a liberális világrendnek üzent hadat, mivel Moszkva és Peking meg akarja változtatni a nemzetközi erőviszonyokat, írja a Der Standardban megjelent cikkében Hans Rauscher, aki az egyik legjobb osztrák szemleíró, ha nem a legjobb. Mint megállapítja, „nagyorosz őrületében Putyin ellenségnek tekinti a demokratikus, kulturálisan nyitott Nyugatot, mivel az szerinte folyamatosan akadályozta a szent Oroszország fejlődését”. Azt hiszi, hogy a másik oldalnak leáldozott, mostantól az autoriter vezetők vehetik át a terepet. A baj csak az, hogy a kínai elnök pont ugyanígy gondolkodik.

Mindketten megalázottnak és sértettnek érzik magukat és most egyesülnek a Nyugat befolyása ellen. Csak nem világos, miként akarják is megvalósítani a tervüket. Peking nem támogatta szívből az agressziót és ha komolyra fordulnak a dolgok, legfeljebb a kisebbik szövetséges szerepét szánja a Kremlnek. Egyébiránt viszont látja, milyen veszteségeket okoznak a szankciók az oroszoknak, de ettől még szeretné visszaszerezni Tajvant.

Timothy Garton Ash ezzel kapcsolatban Churchillt idézte: „Európára vér, verejték és könny vár”. Azaz le kell mondania az orosz energiahordozókról, de a kínai termékekről is, miközben Tajvan miatt alighanem elkerülhetetlen az ütközés Pekinggel. Ráadásul cseppet sem biztos, hogy ehhez a választók partnerek lesznek, főleg, ha beüt a világgazdasági recesszió.

Viszont ki akar olyan viszonyok között élni, mint a mai Oroszország, ami igencsak szegény, vagy miért lenne vonzó Kína, amikor diktatúrája digitálisan megfigyel mindenkit? A Nyugatnak nemcsak a szabadságát, hanem a jólétét is meg kell védenie. Az egység idáig figyelemreméltó. De a harc hosszú és kemény lesz, ám nincs más választás, ha nem akarunk a Kína vazallusának számító Oroszország vazallusai lenni.  

Ivan Krasztev arra figyelmeztet a Financial Times hasábjain, hogy a Nyugat nem fordíthat hátat az átlag orosznak, mert történelmi hiba lenne azt hinni, hogy a tekintélyuralom örökre uralmon marad Moszkvában. A jeles bolgár politikai elemző szerint az tény, hogy az orosz közvélemény kiállhatna a háború ellen, csak éppen egy brutális rendőrállamról van szó, és Putyin szemében a belső árulók sokkal rosszabbak, mint az ellenség. Meg is mondta, hogy szét kell zúzni őket és pont ezt csinálja a hazai ellenzékkel szemben.

Az elnök az invázióval az egész háború utáni európai rend alapjait vette célba. Amikor pedig magasabb készenlétbe helyezte a nukleáris erőket, azt a vörös vonalat lépte át, ami érintetlen volt az 1962-i kubai rakétaválság óta. A Nyugat az orosz rezsimmel áll hadban, és a viszály sokkal tovább tart majd, mint a mostani harcok.

A szankciók nem alkalmasak arra, hogy jobb belátásra kényszerítsék Putyint, hanem hogy megkössék a kezét. Nincs más választás. Sokan bíznak persze egy palotaforradalomban, de ez hiú ábránd. A történelem azt mutatja, hogy válságok idején a tömegek az elittel együtt ösztönösen tömörülnek a vezér mögé. Ezért hosszabb távon olyan stratégia kell vele szemben, ami túlmegy a katonai feltartóztatáson.

Európa addig nem érzi magát biztonságban, ameddig a mostani Oroszországgal határos. De stratégiai hiba lenne, ha magára hagyná az orosz népet. Harminc éve a világ nagy fiaskót követett el, amikor azt hitte, hogy az egykori Szovjetunió előtt csakis a demokratikus út áll. Hasonló tévedés volna most feltételezni, hogy Putyin után csak egy másik erős ember jöhet.

Ukrajna EU-tagsága ügyében már megint azok kerekedtek felül, akik nem győznek aggályoskodni és csak a kezüket tördelik, holott az unió jelzést adhatott volna Kijevnek, közben azonban zavartalanul vásárolja az orosz kőolajat és földgázt – így a Deutsche Welle. Vagyis ezúttal is a kalmárlélek győzött az állam- és kormányfők kétnapos versailles-i tanácskozásán.  

Putyin naponta ezermillió eurót vág zsebre a szénhidrogénkivitel után. Sőt, minél magasabbak az árak, annál többet. A pénz a hadikasszában landol, ám Németország és a többiek hallani sem akarnak a bojkottról, mert az túl sokba kerülne a gazdaságuknak. Az ukrán belépési kérést pedig a szokásos üres diplomáciai formulával ütötték el. Pedig csak jelképes gesztusról lett volna szó, hogy reményt adjanak a megkínzott ukránoknak, és így azok érezhessék, hogy Európa befogadja őket. Hiszen az ország éppen azért fizet most rettenetes árat, mert a Nyugathoz kíván tartozni.

A kelet-európaiak pártolták Kijev erőfeszítéseit, ám lepattantak a hollandok és a többiek ellenállásán, hogy a felvétel csakis sokéves előkészítés után lehetséges. Miközben Ukrajnát porrá bombázza Oroszország. A szankciók viszont legkorábban csak középtávon hatnak, ám szemernyi hatással sincsenek Putyinra. Ehelyett naponta új és újabb háborús bűnöket követ el, a felperzselt föld stratégiáját alkalmazza. Az európaiak pedig napi ezermillió euróval tömik a moszkvai hadi pénztárat.

Pedig hét mikor lehetne elfordítani az olaj- és gázcsapokat, ha nem most?! De ezúttal is az önzés diadalmaskodik az erkölccsel szemben. Németország, Magyarország, Bulgária és mások keresztbe fekszenek, mert túlságosan is függenek az orosz szállításoktól. De alighanem mégiscsak lesz embargó – majd, ha Ukrajna már romokban hever, ha már elviselhetetlenül sok lesz a halálos áldozat, továbbá nem lehet mit kezdeni a sokmillió menekülttel. De akkor már túl késő! Ehelyett a földrész hozzásegíti Putyint, hogy megnyerje a háborúját. Hiábavaló a bátor ukrán államfő minden felhívása.

Továbbra is kérdés: mennyire volt bölcs döntés eleve kizárni a repülési tilalom elrendelését Ukrajna felett. Az uniós tagok túlságosan gyorsan is térdre rogytak Moszkva bizonytalan fenyegetései hallatán. Ily módon a kormányfők világossá tették: történjék bármi is, akármennyire rettenetesre fordulnak is a harcok Ukrajnában, ők csak szemlélők maradnak a konfliktusban.

Azaz az örök aggályoskodók átengedik Ukrajnát az orosz rakétavetőknek, Putyin őrületének, annak, hogy helyre kell állítani az „orosz birodalmat”. Az EU csak segélycsomagokat és fegyvereket küld, továbbá ellátja a menekülteket. Ennél több kockázatot nem hajlandó vállalni. A következő időszak mutatja meg, hogy ez a stratégia nem hatalmas tévedés-e.

Szlovákiában még mindig lehetséges az etnikai diszkrimináció a magyar és a német kisebbség tagjaival szemben a háború után hozott cseh Beneš-dekrétumok alapján. Erre hívja fel a figyelmet Tárnok Balázs felvidéki magyar jogász, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója. Az amerikai Foreign Policy szaklapban megjelent tanulmánya több konkrét esetet is felsorol, amikor visszamenőleg alkalmazták a rendeleteket, holott az Európai Emberi Jogi Bíróság egy ügyben már elítélte ezt a gyakorlatot.

Mint emlékezetes, az említett jogszabályok annak idején kimondták a magyar és német nemzetiségű szlovákok tulajdonának elkobzását. A döntést esetről esetre hozták meg, ám a végrehajtás eljárási okokból sokszor elmaradt. Ám egyes szlovák szervek most éppen erre hivatkozva próbálnak meg fellépni. Tehát kártérítés nélkül vennének el földeket főleg magyar gyökerű örökösöktől. Pl. amikor 60 parcellát akarnak elkobozni Pozsony közelében autópálya építés céljára.

De aktív a szlovák földalap is, amelybe sok száz hektárnyi földet vittek be, mivel a tulajdonos ismeretlen. A nem kormányzati, közhasznú szervezet – szintén a Beneš-dekrétumok alapján – 600 esetben kezdeményezett kisajátítást. Az igazságügyi miniszter szerint a folyamatban lévő eljárások csupán a történelmi hibákat teszik jóvá.

A pozsonyi kormány azonban nem kíván semmit sem tenni, mondván, hogy ha felülvizsgálná az egykori elnöki rendeleteket, akkor az egész békeegyezményt venné revízió alá. Már persze ha a békét fenyegeti, amikor a magyar és német leszármazottaknak megadják a jogaikat és nem háborús bűnösökként kezelik őket.    

A szlovák államot azonban alighanem a saját érdekei vezérlik, nehogy kártérítést kelljen fizetnie az érintetteknek. Hiszen jelenleg ingyen is meg tud szerezni földeket. A nemzetközi közösség pedig tudomásul veszi, hogy kisebbségeket etnikai alapon részesítenek hátrányos megkülönböztetésben. A magyarok és a németek ily módon továbbra is másodrendű polgároknak számítanak.

Pedig a történelem éppen azt bizonyítja, hogy ebben a térségben nem szabad félvállról venni az etnikai ellentéteket. Az USA-nak és szövetségeseinek ösztökélnie kellene Szlovákiát, hogy számolja fel a Beneš-dekrétumokat, mert azok könnyen kiélezhetik a viszályt a nemzetiségek között, sőt: mentségül szolgálhatnak a nacionalisták számára, hogy véget vessenek a békének.