„Magyar az, akinek a Trianonban kapott nemzeti seb a legjobban fáj” – közölte Orbán Viktor a nemzeti összetartozás napján Geszten, a felújított Tisza-kastély ünnepélyes átadóján. A gondolat nem új, ezt a frázist, szinte szó szerint – „magyar az, akinek fáj Trianon” – már Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének egykori elnöke is elsütötte, méghozzá 2000. május 25-én, a magyarok V. világkongresszusán.
„Magyar az, akinek a Trianonban kapott nemzeti seb a legjobban fáj” – közölte Orbán Viktor a nemzeti összetartozás napján Geszten, a felújított Tisza-kastély ünnepélyes átadóján. A gondolat nem új, ezt a frázist, szinte szó szerint – „magyar az, akinek fáj Trianon” – már Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének egykori elnöke is elsütötte, méghozzá 2000. május 25-én, a magyarok V. világkongresszusán.
Patrubány utóbb úgy emlékezett, hogy „a pillanat ihlete alatt futott ki” a szájából ez a magyarság-meghatározás, és a Budapesti Kongresszusi Központot megtöltő háromezer küldött olyannyira megértette az üzenetet, hogy „percekig tartó tapssal szakította félbe a beszédet.”
Orbán indokait nem ismerjük, azt viszont megértettük, hogy egyfajta kirekesztés lehet ebben a megfogalmazásban. Éppen ezért pontosítanánk a miniszterelnök kijelentését: azok is magyarok, akiknek nem a Trianonban kapott nemzeti seb fáj a legjobban, hanem az éhező gyerekek, a kilakoltatott családok, a megállíthatatlanul terjedő gyűlölködés, a szomorú, leszakadó Magyarország. Az, hogy a hazánkba érkező euromilliárdok ellenére ma Magyarország az EU második legszegényebb, egyben legkorruptabb országa.
Azok is magyarok, akiknek fáj a leharcolt egészségügy, fájnak a hosszú várólisták, a bezárt orvosi rendelők és ügyeletek, a megszűnt kórházi osztályok, vagy az, hogy egyes orvosi beavatkozásokat megfelelő számú szakember híján már rezidensek is végezhetnek.
Magyarok azok is, akiknek a Trianonban kapott nemzeti sebnél jobban fáj, hogy a gyerekeink, unokáink külföldön keresik és találják meg a boldogulásukat. Több százezer magyar él és dolgozik külföldön, többségük tanult fiatal, olyanok, akik közül sokan már csak látogatóba térnek majd vissza Magyarországra – életvitelszerűen itt lakni soha nem akarnak. És bár Orbán nem említette, magyarok azok is, akiknek fáj a mindent elborító korrupció, valamint a nemzeti vagyon egyenlőtlen és igazságtalan eloszlása. (Épp a minap írt arról a Hírklikk, hogy Magyarországon példátlanul magas a vagyonok koncentrációja: a leggazdagabb 1 százalék kezében van a nemzeti vagyon mintegy harmada, a felső tízezer tulajdonában pedig a fele.)
Magyarok azok is, még ha erről Orbán nem beszél is, akiknek fáj az ország nemzetközi elszigeteltsége, valamint az, hogy Magyarország mai urai megmásítják a múltat, elhazudják a jelent, ellopják a jövőt. A nyugati demokraták helyett keleti despotákkal barátkoznak, az Európai Unió gyengítésével és szétverésével igyekeznek Putyin kedvében járni, az országot pedig eladósítják és kiárusítják a kínai elvtársuraknak.
Az egykor liberális, az emberi jogokat fontosnak tartó Fidesz békemenetet szervez a háború ellen, de ahhoz már nincs bátorsága, hogy megüzenje Putyinnak: vonja ki a csapatait Ukrajnából és máris nem lesz miért háborúval riogatni a magyar embereket.
A trianoni döntés, mint minden olyan „közös megállapodás”, amelyet nem egyenrangú felek írnak alá, mélységesen igazságtalan volt, ugyanakkor történelmileg – mivelhogy a történelmet a győztesek írják – sajnálatosan logikus. Siránkozni a modern Európában azonban teljesen hiábavaló és kontraproduktív is egyben, ezért ebből a megközelítésből és a jelen realitásaiból kiindulva kell emlékezni a több mint száz évvel ezelőtt történtekre. Ha Magyarország tényleg előre menne, és nem hátra, akkor Orbán nem Brüsszelt nevezné gyarmatosítónak, nem a „brüsszeli bürokraták” ellen uszítaná az embereket, hanem azt mondaná Putyinnak, valamint a Kínai Kommunista Párt hazánkat felvásárolni készülő elvtársurainak: eddig és ne tovább!
És azon most tényleg ne akadjunk fel, hogy az a miniszterelnök, aki szerint attól magyar valaki, hogy fáj neki a Trianonban kapott nemzeti seb, pályája kezdetén, még liberális korszakában, társaival együtt kivonult a parlamenti ülésteremből, amikor az Antall-kormány meghirdette a Trianon-emléknapot.
A Trianonban történtekre nem a kirekesztés a helyes válasz. Hacsak nem az a cél, hogy az összetartozás helyett a széttartozás érzetét keltse az amúgy is egymásnak ugrasztott magyarokban.