Miképpen az Orbán-rezsim legfeljebb csak papíron ismerte el állam és egyház szétválasztását, ám a valóságban éppen a kettő egybeforrasztásán munkálkodik… (A nyitó kép forrása: 444-hu)
…hasonlóképp ama galád időkhöz, amikor a pártállam a felülről irányított kultúrapolitikáján keresztül nyilatkoztatta ki, mit szabad és mit nem, mi az engedélyezett és mi a tiltott –, akképpen a mostani hatalom is épp visszaállamosítja a kultúra valamennyi területét, vagyis elválasztás helyett financiálisan és szervezetileg egybetolja az államot és a kultúrát.
Téves, hibás, igénytelen, ám mindeközben eufémisztikusan megbocsátó szóhasználat mindezt a kultúraharc kifejezéssel illetni, ráadásul a történetileg is foglalt fogalom egészen mást jelent, másra vonatkozik.
Mi az orbáni szándék lényege? Radikális politikai és ideológiai indíttatású, diktatórikus elveken nyugvó, a hatalom erejétől vezérelt, különféle diktátumokban manifesztálódó lerohanása és átalakítási kísérlete mindazon társadalmi folyamatoknak, amelyekben az értékek, teljesítmények, esztétikai eredmények és rangsorok a személyes teljesítmény eredményeként jönnek létre, mindig a széles értelemben vett társadalmi megítélés és a legszemélyesebb ízlésvilág kettősségében, s legkevésbé a hatalmi törekvések, igények és elvárások alapján.
A most zajló események és szándékok a társadalmi és személyes életbe, az alkotói munkába és a befogadói szabadságba való legdurvább és legvisszataszítóbb beavatkozási kísérletek, amelyek a 20. század legsötétebb történelmének pusztító időszakait és méltán megvetendő történelmi alakjait idézik fel.
A valójában tehetetlen, kétségbeesett és felettébb gyáva, ám a pillanatnyi hatalmi erejével maximálisan visszaélő politikai gépezet az egzisztenciális okokból hozzá kritikátlanul hűséges nómenklatúrára támaszkodva adminisztratív módon igyekszik eltakarítani az útból a neki legfőképp politikai okokból nem tetsző művészeket, művészeti csoportokat, műhelyeket, világossá téve, hogy a kultúrát nem esztétikai minőségek szabad versengésének, hanem saját szolgálatába állított és kizárólag saját propagandisztikus céljaihoz felhasználandó, bizáncias jellegű öntömjénezésnek tekinti, amelynek legfőbb kivitelezőit a hatalmi célokat szervilis hűséggel kiszolgáló, sikertelenségükben többnyire frusztrált és irigy, ezért kiválóan irányítható, jól megfizetett lakájokban találja meg.
A diktatórikus fellépésnek a célja egypólusúvá tenni azt, aminek lényege a tarkaság, s helyzetbe hozni mindazokat, akiknek nem elégséges saját tehetségükre támaszkodni, érvényesülésük megkívánja az igénytelen baráti segítséget és a kritikátlan politikai támogatást.
A történelmi tapasztalatok nem hagynak kétséget afelől, hogy az orbáni diktatúra is legfeljebb csak rövid távon lesz képes aljas és megvetendő céljait megvalósítani. De ugyancsak a történelmi tapasztalatok mondatják azt, hogy a kár és a pusztítás rettentően nagy lesz: az előző totalitárius diktatúrákhoz hasonlóan most a lator NER-rezsim taszítja vissza évtizedekkel (évszázadokkal) az országot, a még ki sem alakult polgáritól a régi és jól bevált feudális mentalitás irányába.
Orbánéknak nem az ország gátlástalan szétlopása a legnagyobb bűnük, s nem a köztörvényes cselekedetekhez történő csoportos, azaz bűnszövetkezetben elkövetett falazás (vesd össze a legfőbb ügyészt), hanem a mentalitás, a lelkek pusztítása. Az ellopott pénzek, földek, kastélyok, ingóságok és ingatlanok, nehezen ugyan, gyötrődve ugyan, kínok között ugyan, de idővel pótolhatók. A mentalitásban végzett pusztítást azonban semmilyen rendszer- vagy kormányváltás sem tudja visszaállítani, vagy meg nem történté tenni.
A mi életünkben, a gyermekeink és az unokáink életében egészen biztosan nem! Nos, ez az, ami abszolút megbocsáthatatlan!