Párok küzdelmének dilemmája; te a macska vagy, netán csak a gombolyag. Mikor, ki, melyik?! Adott a filmben (!) egy vén koronás kandúr (Lion and King); egy sebzett női nagymacska (a férj mondja rá: az új Medúza); három, felfelé kapaszkodó királyfi (vadmacska) a trón árnyékában; meg a tévébeli Trónok harcára hajazó sötét télidő. (A nyitó képen: Hernádi Judt és Gálffi László)
Karácsony van; ám ez itt nem a szeretet ünnepe. Három idézet II. Henriktől: 1.: „Az életben semminek nincs joga, hogy tökéletes legyen”. Nincs is: sajnos, sem e mondat, sem annak ereje a színházi produkcióban nem fellelhető! 2.: „Mi vagyunk a világ kicsiben.” Igen. 3.: „Ha üvöltök, üvölts vissza!” Lett késpárbaj a fiaival; majd’ mindenki mindenki ellen; más erős felütés is jön a celluloidkockákon családi dráma képében.
A színpadon ma mindez felemásan köszönt vissza.
Az oroszlán télen (ma esti) színpadi előadásban éppen az volna a pláne, hogy bő 2 órán át ez a „7 életű macskajáték” izgalmas párbeszédekkel, váltakozva, érdekesen fogja meg a nézőt. Valójában: az angol királydrámák költőisége és méltósága nélkül tárult elénk.
Hét színész összetett játéka nyújtott élményt. Gyengeségekkel bár, mégis a mához szólva adtak elfogadható minőséget, példát és tanulságot emberi játszmákról, férfi és nő antagonizmusáról, szülő–gyermek kapcsolatról, az utódlás, a jövő (Lear királyt is megidéző) rangsoráról, hatalmi tétekről és a győzelmek viszonylagosságáról. A film az IMDb-én 9,1 pontot; nálam a színpadi produkció 6-ot érdemel. Van az utóbbiról a neten még negatívabb vélekedés: alig közepes érték is. (Meg)értem, miért.
Rengeteg minden alapvetően eltérő az 1968. évi 19 díjra jelölt, ebből 6-ot elnyert filmremek és a Belvárosi Színház „bulvár (?) királydrámája” (mint írják: klasszikus színműve) között. Ideértve talán az előbbit alulról alig megközelítő, újfajta minőséget. Alapul véve érdemes visszaidézni a film három kulcsmomentumát a kőszínházi egybevetéshez. Vissza a gyökerekhez!
1. A film legelején a magabiztos II. Henrik uralkodó így szól: hány férj dugta már börtönbe (vigyázat: a szinkron-hangban sincs n-hang a szóvégen! ) a nejét? A színpadon szofisztikáltan, meg ordenáré hangvétellel is beszélnek a szexről, ám az nem ugyanez.
2. Henrik és a fia, majd követője Oroszlánszívű Richárd dialógusa: H: „két év alatt a pokol összes bugyrát megjártam.” R: „furcsa, mert én nem találkoztam veled.” Csakhogy efféle párbeszéd a színen két testvér között hangzik el: más súllyal és kihatásokkal. Miért, ki tudja?!
3. Megrendítő zárómozzanat a moziban Eleonóra királynő végső, keserű, mégis reményteli kacagása, amikor őt a király visszajuttatja a börtönszigetre. Ennek nem jutott hely a színpadon; helyét a király és a királynő ülve prezentált, csöpögős, melodrámára jellemző búcsúzkodása veszi át. Hatásos, de émelyítő.
Ami a filmben e három pont között történik: örök idejű drámai mondanivaló. Ezt a Belvárosi Színház csapata kielégítően ragad(hat)ta meg anno, két évvel ezelőtt. Keletkeztek mára kopásnyomok. Tökéletesség nincs. Sok alapvető tény, kulcsmondat, illetve momentum a színházban elsikkad. Fő baj: az alapmű Henrik-központú; a színi előadásban ellenben Eleonórának van királyi tartása. Henrik itt olykor frakkosan, máskor lajbiban, bakizgatva és néha motyogva van jelen. Így válik a klasszikus, veretes, legendásan hideg angol királydrámából a hazai színen poénos, bulváros, obszcén mondatokkal dúsított, tényleg vígjátékra hajazó vegyesfelvágott. A tucatnyi sz-hangzós és más trágárság nem emel a produkción: vulgarizál.
Pedig történelmi súlyú király volt II. Henrik: az addigi szétszóródott helyi szokásjogot egységesítette és országos szintre emelte; emellett létre hozta az esküdtszék intézmény-rendszerét. Megteremtette évszázadokra az angolszász jogrendszer két fontos bázisát. Stratégiai gondolkodó, nem csupán területfoglalásban utazó hódító tehát. Ugyanakkor küzdelme az egyház túlhatalma ellen felemás eredményt hozott; ölt majd vezekelt mindezért; ám elhintette azt a magot, ami sokkal később egyház-szakadásba torkollott. Eme tények talán fele sem kap érdemi jelentőséget a Belvárosiban: gondolati kapkodás, csapongás mutatkozik.
A drámában Henrik egyik kínja-keserve az, hogy a három fia együtt sem ért fel az apjához. Alma a fájától; még csak le sem estek?! A másik meghatározó, baljós elem a király és a királynő bizarr szerelme: tényleg héjanász az avaron. A szerelmes Henrik akkor, amikor meglátta későbbi nejét előbb így kommentált: „két nagy térd, két nagy szem”. Később is „szeszélynek” színlelte házasságát, s szerelmét; válni akart, ámde végül kibökte: „nem akarlak elveszíteni.” Ez utóbbit viszont esetünkben a királynő mondja az „urának”; malőr. Pedig mindeme tekintetben volt Henrik igazán sebezhető.
„Hullámvasutazás” Eleonóránál is van. Harcedzett nőként vív a szerelmével, egyben a szerelméért, majd summáz: „Nagyon ostoba lettem volna, ha nem szeretek beléd.” Aztán a moziban még egy csavar jön: „repatriálva” a nő a börtönébe, csupán reméli, hogy a király őt húsvétra kiengedi, jöhet vissza őhozzá. Mindketten nevetnek ezen: magukon, egymáson. Ehhez a színészi játék magasiskolája kell; csak ez méltó. A Belvárosi csapata inkább kevésbé, mint többé hozza ezt. Laposan.
A történelmi tények kezelése is felemás. (Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János élt. Eleonóra léte is beazonosítható.) A mese számos eleme kitaláció.
A történetírás II. Henrikről – tényekre építve – egyáltalán nem leszűkített jellemábrázolást mutat, s követelne meg. (Amúgy: II. Henrik néven volt egy 11. századi német király: Szent Henrikként német–római császár; azután egy 16. századi francia uralkodó, aki lovagi tornában szerzett sérülés következtében hunyt el; s e két dátum között vált nagy királlyá az angol II. Henrik. Sajnos, ez utóbbi nem kellően jön elő az előadásból. Hisztérikus vénembert látni jobbára. Ez kevés, hiba.
II. Henrik „magánélete” igazándiból kikacsingat a pár évszázaddal későbbi VIII. Henrikére; a nyolcadik „fejvesztett” válási megoldásait leszámítva. II. Henrik, amennyire nagy uralkodó volt, annyira kétes figura, mint nőbolond. Súlypont a szerelmi életének, a nők megítélésében tanúsított értékrendjének és küzdelmének a képtelensége. Ennek megjelenítése elvárt evidencia a színpadon. Úgy-ahogy: megvan ez a szál.
Az Orlai Produkció egyik trendje: a világsikerű művek (filmek, darabok) magyar adaptációja. Sokszor jó úton járnak, a számítás jobbára beválik. A néző(k zöme) már tud a főbb előzményekről. Van intellektuális alap és kíváncsiság a honi feldolgozás iránt. Telt ház ígérkezik. Vannak megnyerhető színészek, és akadnak tehetséges rendezők, más közreműködők. Azon múlik a siker, hogy az alapmű érdeme: gondolati mélysége, időtálló üzenete kis színpadon, modern miliőben, kreatív alkotókkal, ugyanakkor nonszensz túlzások, egyoldalúságok nélkül érvényesül-e. Avagy az önállósított utánérzés lepkesúlya, a derűre szomjazó nézői igény kiszolgálása hoz ambivalens megoldást, érdemi leegyszerűsítést.
Fejben dől el minden; ad absurdum a műfaji vál(asz)tást illetően is! Az előadásról pár áttekintés a sok humoros ki- és beszólást emeli ki. Igaz. De a mérték nem lehetne csak érték.
Vigyázni kell(ene): a magyar változat ne olcsósítsa le a világhírű drámát bonmot-tárházzá, komédiává. A könnyebb, jópofa fogyaszthatóság amortizál, kilúgoz, tévútra visz. Történelmi konfabulációval teli az ország. Alázat a történet, a valóság égi mása, a hiteles azonosság iránt: nem tetszés dolga. Érezni gondot most; ha már a cím ugyanaz.
Nem érdemes elszakadni a filmtől a színházi megjelenítést nézve. Nézőként itt és ott az eredeti gondolat jelenlétét, értelmezési módját, a szerepek és kapcsolatuk hitelességét igyekszem megítélni. Szerintem ezek mentén van művészi szabadság, újító kedv és szellem; eltávolodva tőlük kopik a minőség és csorbul az alázat. Innen nézve fura színházat, bár emlékezetes előadást kapunk.
A színészek „hozzáadott értéke” teszi jóvá a produkciót. Ömlik a színen a verbális szellemesség, a színvonalas riposzt, a beszélők karakterében rejlő érdek és erő kinyilvánítása. Egyensúly kéne a két főszereplő: Henrik és Eleonóra küzdelmében; ám kevéssé van elénk tárva, hogy a felek szeretik egymást, csupán a hatalom, mint tét és a szülői részrehajlás hoz törést.
Gálffi László, Mészáros Máté, Schruff Milán és Ötvös András .
Az emberi természet – benne a becsvágy – a színen is tarol; akkor is, ha fenn hordják a koronát (és az orrukat?!), vagy mindössze esendő emberek.
Jó az előadásban, hogy a színészek által életre keltett hercegek nem egysíkúak. Az utódlási harcuk eszközei mások, ugyanakkor saját és együttes problémáik, illetve a szüleik iránti kétes viszony plasztikusan jelzi a család bomlásának okát és kilátásait. Mint a közembereknél, ha túl csábító az öröklés: kapós a sóvárgott bóné!
Mészáros Máté, Ötvös András, Schruff Milán játéka elhiteti, hogy valóságos interakció és érdekharc van köztük. Kiemelkedik közülük Ötvös András, aki 100%-on kihozza a hálás szerepében rejlő összes lehetőséget. Schruff Milán merev, darabos, Mészáros furfangos. Hármuk színvonalas közreműködése nélkül billegne a darab; veszítene a súlyából a rendezés koncepciója, sőt a főszereplők fajsúlya is.
Szakács Hajnalka ellentmondásos mellékalak a királyi szerető képében; igyekezete helyénvaló, ugyanakkor túl harsány, és híján van egy franciát jellemző könnyedségnek.
Horváth Illés francia Fülöp királyként most is dinamikus játékos; felsejlik tőle-nála a civakodó angolok mögött és fölött igazmondással és intrikával nyerni igyekvő férfi; mesterien kezeli az „oroszlánkölykök” próbálkozásait. Tudvalévő: Verdi Don Carlosánál van egy másik Fülöp, a kettes számú, akinek a nagyáriájában halljuk: „Majd alszom én, ha véget ér a kín…” Ez a Fülöp nem aluszékony, hanem hidegfejű cinikus.
És akkor a főszereplőkről. Gálffi László ab ovo királyi alkat, mintha eleve rá is írhatták volna Henrik szerepét. Játszotta már ezt; előző minősítése nagyon jó volt. Ma nem volt csúcsformában. Királyi aura és hitel nem érkezett tőle: hibázott is párszor. Hernádi Judit teliragyogta a színpadot; talán túl is ragyogta a többieket. Mint ahogy a királynő mattolja a királyt; a játszmájukban morális és szakmai balansz alig adódott. Hernádinak el lehet hinni Eleonóra kulcsmondatát: „Ez a szex szerepe a történelemben”. Nem vulgáris bonmot. A színésznő fenségesen vigyázott a történet méltóságára; ugyanakkor a családi viszály kibontásában egészen hétköznapian is hiteles. Tényleg Medúza.
Szikszai Rémusz nem shakespeare-i darabrendezést tett színre; újító kedve most is érvényre jutott. Azt megfelelően gondolta, hogy a dialógusok adják a főmenüt. Az eszmei háttérmunkája már gyengébb; efféle affinitása nem látszik a produkción. Zöldi Gergely frissítő fordítása nyomán sikerül végig fenntartaniuk a szellemi izgalmat; költöttek is hozzá aktualizált beszólásokat, verbális durvaságokat is. Ezt a puritán díszlet (Khell Zsolt) kiválóan; a mát idéző kosztüm (Kiss Julcsi) összevisszaságban szolgálta.
Érdemes volt itthon újra megrendezni, és két évvel a premier után elővenni ezt a produkciót. Három héttel a karácsony után jót tett az év eleji újra kezdéshez a művészet, és annak aznapi hálás közönségsikere, lelkes fogadtatása.
A 64 mezős, ősi fekete-fehér sakktábla törvénye: végül a király, a királynő, a futár, a lovag, a bástya, de még a gyalog is ugyanabba a fadobozba kerül. Nem a végpont, hanem a történet igaza és tanulsága lett volna a meghatározó. Itt azonban bukdácsolt is a szín-játék.
Főbb alkotók és közreműködők: Az oroszlán télen; modernizált történelmi dráma, némely utalás szerint komédia (is) a Belvárosi Színházban; James Goldman azonos című darabjának, majd forgatókönyvének, és Anthony Harvey filmrendező ihletett munkájának az alapul vételével készült produkció; rendező Szikszai Rémusz; főszereplők Hernádi Judit, Gálffi László, Schruff Milán, Ötvös András, Szakács Hajnalka, Mészáros Máté, Horváth Illés.
A képeket Gergely Beatrix készítette; köszönet értük!