A nagy francia forradalom 1789-i kitörése nyomán Európában sokan „vetették vigyázó szemüket Párizsra” – a felvilágosodás hívei reménységgel, az uralkodó osztályok képviselői aggodalommal. Az utóbbiak közé tartozott II. Frigyes Vilmos porosz király és II. Lipót német–római császár, Magyarország királya. (A nyitó képen: XVI. Lajos francia király nyilvános lefejezése 1793. január 21-én Párizsban.)
A két uralkodó az 1791. augusztus 27-én kiadott pillnitzi nyilatkozatban (Pillnitz 70 év óta Drezda egyik városrésze) nyíltan szembefordult a forradalmi Franciaországgal. Lipótot a társadalmi megrázkódtatásokon túl családi okok is erre ösztönözték: XVI. Lajosnak, a hatalmától addigra lényegében megfosztott francia királynak a felesége, Mária Antónia az ő húga volt.
A párizsi kormány felvette a kesztyűt, 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg birodalomnak, amellyel (konkrétan Dél-Belgiummal) közvetlenül is határos volt. A koalícióhoz egy időre csatlakozott Anglia is. Lipót akkorra már meghalt, de a háború kitört és a franciák éveken át hadakoztak a porosz és osztrák csapatokkal. Ez utóbbiak között egész regimentek sorakoztak fel a magyar földről (kényszer)sorozott legényekből…
A hír, hogy 1793 januárjában Párizsban lefejezték Lajos királyt, majd néhány hétre rá Mária Antóniával is nyaktiló végzett, természetesen még elkeseredettebb harcokat eredményezett a szemben álló felek között. Eleinte a franciák védekezésbe szorultak, később azonban átvették a kezdeményezést és sorra foglaltak el területeket, nagyjából a Rajna mentén. Idővel a harcok átterjedtek Nyugat-Európa más tájaira is, Itáliában például egy Bonaparte Napoleon nevű fiatal tábornok tűnt ki sikereivel…
Visszatérve a Rajna menti hadműveletekhez: a magyar katonák egyebek között a Ludwigshafenhez közeli Limburgerhof térségében igyekeztek feltartóztatni a francia támadásokat. Ma a kis településen emléktábla hirdeti áldozatukat, amelyet egy nem szeretett ügy szolgálatában hoztak, s amihez semmi közük sem volt.
Egy korabeli szemtanú ezt látta a harcmezőn, csata után, amelyben az „osztrákok” 520 embert és 114 lovat vesztettek:
„Beléptem a szörnyű hadszíntérre, és az áldozatok még mindig ott hevertek, még mindig nem temették el őket, körülöttük az alvadt vér a szántóföld mély barázdáiban, összekeveredve a Rehbach vízével. A felkelő nap fénye tükröződött az emberi vérben, sugarai szinte visszapattantak róla, és borzongással, borzalommal töltöttek el engem. Ez a szörnyű terület, pusztítva – elpusztítva, halott emberekkel és emberi vérrel borítva a szemem előtt! Ó, barátom, soha többé ne éljek át ilyen borzasztó látványt! ”
