A közszóhoz, levente, ám a személynévhez is, Levente, csak szép és büszkeségre okot adó tulajdonságok, emlékek fűződnek. Például a legrégebbi ismert Leventéhez, Árpád első fiához, aki hadvezérként részt vett a magyar honfoglalásban… A Toldit meg a leventéket manapság nem divatos emlegetni. (Nyitó képünk: sopronnémeti leventék; forrás: Sopronnémeti Klub.)
És azokat a leventéket, akik hetven-egynéhány esztendővel ezelőtt áldozati szereplői voltak a II. világháború Magyarországot és állampolgárait sújtó leggyászosabb eseményeinek, szintúgy feledte a közeli múlt és a ma embere. „Rég volt” – mondják. Mi több, sokan gyalázatos módon tagadják az egykori eseményeket, jobb híján kételkednek megtörténtükben. Elvégre annyiszor átírták már történelmünket percemberkék, diktatúrák szája íze szerint, hogy nagyszülő és unoka gyakorta képtelen ugyanarról ugyanúgy beszélni…
Leventék: a Wikipédia összefoglalója szerint az 1921. évi LIII. törvénycikk, a testnevelési törvénynek nevezett leventetörvény értelmében minden olyan 12–21 év közötti magyar fiatal, aki nem járt iskolába, ahol is kötelező volt a testnevelés, köteles volt hetente egy bizonyos óraszámot gimnasztikai gyakorlatokkal tölteni. Ez a törvény fektette le az alapjait a leventeképzésnek, amely a Honvédelmi Minisztérium irányításával a katonai előképzést szolgálta. Egy 1943-i törvény értelmében lányok is csatlakozhattak a leventemozgalomhoz, hogy előkészítésben részesüljenek „a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és a honvédelmi szolgálatra”. A második világháború közeledtével egyre katonásabbá vált a „testnevelési” mozgalom: Horthy 75 esztendővel ezelőtt kiadott rendelete értelmében a hadsereg bujtatott kiképzőterepévé lépett elő.
Ez a „legfelső elhatározás” adott alapot és lehetőséget az 1944 őszén puccsal hatalomra jutott, tömeggyilkos, az egész országot hadszíntérré változtató nyilasoknak arra, hogy katonai szolgálatra kötelezzék előbb a 16 éves, és nem sokkal később már a 14–15 fiúkat is, akiket végül is tehervagonokban, rettenetes körülmények között kihurcoltak Németországba. Miközben a náci Harmadik Birodalom szövetségeseként a szovjet-orosz frontra vezényelt magyar katonák százezrei pusztultak el a harcokban, majd pedig a hadifogságban, aközben az ő gyerekeik, unokáik is ezrével haltak meg elvetemült, szadista elöljáróik kegyetlenkedései, éhség, bántalmazás, bombatámadás, frontharcok, fölkoncolás következtében.
A második világháborúnak ezekről a még nem felnőtt és már nem gyerek magyar áldozatairól mostanáig nagyon kevés, hitelesként értékelhető emlékezés, dokumentum, legföljebb néhány szenvedéstörténet jelent. Idős Hajba Ferenc „Napló a vagonból” címmel, „Adalékok a Németországba elhurcolt magyar leventékről” alcímmel a minap megjelent napló-tanúvallomása éppen ezért különösen értékes és egyedülálló az utókor, a ma és a holnap nemzedékei, mindenekelőtt pedig a történészek számára. Őszinte, hiteles, nem manipulált, megcáfolhatatlan adatokkal és tényekkel egészíti ki hazánk 1944–45-i történelmének mostanáig jóformán csak a „szenvedéstörténetekre” támaszkodó krónikáját.
Idősebb Hajba Ferenc (bal oldali kép) naplójegyzeteit a korszak jeles kutatója, Szita Szabolcs történész hiteles forrásként értékelte a ma késő délutáni könyvbemutatón a győri Kisfaludy Károly Könyvtárban; már csak azért is, mert a szerző sem nem dramatizál, sem nem szépít.
„…Már általam is nehezen kiböngészhető naplóm a bennünket szállított vagonokban, a társaim halálát okozó robbanásokat követő kétségbeesésben, árokparton, gyaloglás közötti pihenőkben, napokra befogadó családok asztalánál születtek…” – írja a történtek idején 16 éves szerző jó hét évtizeddel később.
Hús-vér, köznapi emberek, kortársai szenvedéseit, nem egyszer vakmerő tetteit, felnőttek emberségét vagy elutasító magatartását örökítette meg kockás füzetében. „A túlzásoktól tartózkodott, a hétköznapok józanságát érzékelhetjük akkor is, ha éppen kiéleződött, drámaivá változott a helyzet” – hangoztatta a történész ma késő délután a leventenapló bemutatásakor a győri könyvtár népes hallgatósága előtt. Idősebb Hajba Ferenc, a marcalgergelyi fiatalember tapasztalatok nélkül belesodródott a „történelembe”, ahol tudta a helyét, és minden bizonnyal ez is segítette abban, hogy a csaknem száz napig tartott életveszély, halálos fenyegetés, vér, kegyetlenség, szenvedés kálváriája, éhezés közepette, elkeseredett utóvédharcok tűzétől lelkileg megpörkölődve, Ausztriát, Német- és Csehországot megjárva, a «málenkaja rabóta», a hadifogságba, kényszermunkára hurcolás rémétől is hajtva végül – kor- és sorstársai közül elsőként – hazagyalogolt szülőfalujába.
Idős Hajba Ferenc – azonos nevű, jeles újságíró kollégám falusi kovács édesapja nem sokkal a halála előtt megérte naplójának kiadható könyvvé rendezését. Végső hitvallásként arról vallott, hogy „…az egyik késztetés az volt, hogy késői utódaink, főleg a fiatalok megismerjék azokat a borzalmakat, melyeket nekünk szinte gyerekként át kellett élnünk. Nekünk, a visszatérőknek, s a halálban maradtaknak. Azok közül, akik visszatértek a hazájukba, legtöbben már nem élnek. A ’legifjabbak’ is már 88 évesek. Az is késztetett ott született naplóm közzétételére, hogy a leventék elhurcolásának körülményeit személyes megszólalásokkal máig sem igazán tárták fel…A Nyugatról hazatérők évekig hallgattak a sorsukról – írja magyarázatképpen a szerző. – A félelemből eredő hallgatást felváltotta az érdektelenség. A leventék, gyakorlatilag gyerekek sorsát, halálát elfedte a csend. E sorok íróján kívül már nem túl sokan élnek azok közül, akik átélték kezdő életük első traumáját…”
A szerző, a történelem tanúja, szereplője és szenvedője egy életen át hordozta magában a kamaszként rá kényszerített rettenet és nem egyszer kilátástalanság embert próbáló, idejekorán felnőtté érlelő élményeit.
Id. Hajba Ferenc naplója jó óra alatt elolvasható. Szánjon rá, kedves olvasó, legalább ennyi időt. Megéri, hiteles olvasmány, köszönet érte.
(A kiadvány megjelenését a Győr+ Média Zrt., valamint a Palatia Nyomda és Kiadó Kft. támogatta.)