Jean-Paul Salomé rendező, forgatókönyvíró nevét jól ismerik a filmkedvelők körében. A kaméleon (2010), a Kémnők (2008), az Arséne Lupin (2004), a Belphégor – A Louvre fantomja (2001), a Lányok fegyverben (1994) már jelzi, hogy ha a fesztiváldíjakra nem veszélyes is, de a megbízható jó szórakoztatás mestere állt most ismét kamera mögé, hogy saját forgatókönyve alapján derűs 104 percet szerezzen a 16 éven felüli korosztálynak.
A történet főhőse Jean Renault (François Damiens) színész, csak pechjére nem azonos azzal, akivel nevük azonos csengése miatt összetéveszthető volna: Jean Reno-val. A mi hősünk afféle maximalista „precíz Jancsi”, aki azzal megy a környezete, pl. a stáb idegeire, hogy a jobbítás szándékával mindenbe beleszól, mindenkit kijavít, figyelmeztet, ahelyett, hogy egyszerűen tenné a dolgát. Így aztán egy idő után már senki sem akar vele dolgozni, és színészünk a César-díjtól az egyre silányabb reklámfeladatokon át odáig csúszik, hogy a megélhetés reményében el kell vállalnia egy olyan „szerepet”, hogy a rendőrhatósági rekonstruált gyilkossági bizonyítási kísérletek alkalmával neki kell alakítania az áldozat, vagyis a hulla szerepét háromnapi koszt, kvártély és napidíj fejében.
Az elvált Jean Megéve alpesi síparadicsoma felé utaztában a vonaton megismerkedik egy lánnyal, és persze a randevú reményében egy kicsit „felturbózza” a maga személyét és szerepét. A lány nem tudja másként lerázni, mint hogy beleegyezik mindenbe. A téli üdülőhelyen a színészt a helyi rendőrség embere, Lamy hadnagy (Lucien Jean-Baptiste) fogadja, aki elmondja, mi lesz a feladata, és örül, hogy ezúttal nem valamelyik rendőr, hanem egy profi lép föl bizonyítási áldozatként a tetthelyeken. A várost irányító Beauchatel fivérek között aratott a halál, ráadásul a kerekesszékbe kényszerült korcsolyaedző és polgármester, Michel Beauchatel (Jean-Marie Winling) kedvesét és tanítványát is meggyilkolták. Lesz tehát munka bőven.
Az első helyszínen mindjárt kiderül, hogy a vonaton megismert, de a randevúra el nem jött lány nem más, mint a részletek tisztázásával megbízott fiatal rendőrbíró, Noémie Desfontaines (Géraldine Nakache). A színész első perctől a rendőrbíró agyára megy kezdve attól, hogy a szabályszerű formalitásokat kéri rajta számon, egész odáig, hogy az áldozat szerepét játszva alakítani kezd, azt bizonygatva, hogy ő mit tenne hasonló helyzetben, ahelyett, hogy egyszerűen csak tenné, amire megkérik. Csakhogy állandó kételkedései szöget ütnek Noémie agyába is, és mivel azonos helyen, Mme Jacky (Anne Le Ny) szállodájának szomszédos szobáiban vannak elszállásolva, kényszerű alkalmuk van a beszélgetésre. A bírónő már-már hazazavarja a színészt, de az kezd olyan bizonyítékokat találni, amiken el kell gondolkodni, így Jeannak mégsem kell elmennie. Botcsinálta nyomozóként megismerkedik Zeldával (Nanou Garcia), aki postás és amatőr countryénekes, és aki akaratlanul is ráirányítja figyelmét néhány apró, de fontos momentumra. Rájön Lamy hadnagy múltba nyúló titkára, megtudja, miért vállalta magára a gyilkosságokat az, aki el sem követhette, és ténykedésével persze a valódi gyilkos figyelmét is magára vonja. Azzal nem árulok el titkot, hogy a végére a szálak kitisztulnak, és a dolgok megoldódnak, de hogy miként, az maradjon a film nézőinek meglepetése!
Számomra a mozidarab vonzerejét növelte, hogy nagyon szeretem François Damiens (Natalie második élete, Tango Libre – Szabad a tánc, A kis Nicolas nyaral, Suzanne, A rabbi macskája stb. ) színészi habitusát. Miközben látszólag nem csinál semmi különöset, finom megfigyelésekből összetett pontos és jó játékkal építi fel szerepeit, melyekben a humornak is sok helye van. Jean Renault maximalizmusa is inkább csak azoknak zavaró, akik szeretnének elnagyolva túl lenni a dolgokon, de aki komolyan veszi a munkáját, annak oda kell figyelnie az apró szabályokra és szabálytalanságokra is. A történet alakulása hősünk magatartását igazolja, így kapcsolatuk a rendőrbíróval is fokozatosan a tisztelet, az elfogadás, majd a vonzalom irányába hat.
Géraldine Nakache (Asterix – Az istenek otthona, Válás francia módra, Szerelmem New York, Mikor megláttam a szíved stb.) első ránézésre talán nem túl szép, de mindenképp vonzó jelenséget alakít. Noémie nem különösebben nagy tapasztalattal bíró hivatalnok, aki azt hiszi, hogy pár óra alatt végére járhat a dolgoknak, és hazautazhat. Jean szőrözése határozottan idegesíti, különösen, hogy az a filmszerepeiből vett tapasztalatai alapján okoskodik, és csak később érti meg, hogy a józan civil logikának mi a jelentősége itt. Ha felettese okítaná ki, talán lenyelné, de hogy egy kívülálló, az sérti. Mégis az ő logikus következtetései késztetik arra, hogy felülbírálja saját álláspontját, és átlásson mindazon, amivel megpróbálják megvezetni. A játék humorát itt ez a két ellentétes, de egymásra utalt emberi magatartás adja, ami nagyon is elképzelhető, valós szituáció. A színésznő jelenlétének minden perce élvezetes.
Lamy rendőrtiszt szerepében Lucien Jean-Baptiste formál egyéni karaktert. Szerepe összetett, így ő is a forgatókönyvnek megfelelően alakul a néző szemében pozitív vagy negatív irányban. Azt persze nem árulhatjuk el, hogy végül is hol köt ki, de a fekete bőrű színész játéka alapján ugyancsak érdemes arra, hogy a nevét megjegyezzük. A kisebb szerepekben emlékezetes marad számomra a Mme Jackyt játszó Anne Le Ny (Suzanne, Életrevalók, Borúra derű, Beszélj a szerelemről stb.), aki főként a szerelmeseknek szeret kiadni szobát, és a Zeldát megformáló Nanou Garcia (Én, én és az anyám, Párizsi mentősök, Lányok fegyverben stb.), akinek sosem jön össze az igazi randi Jean-nal, pedig örömmel venné.
Pascal Ridao operatőrnek egyfelől különféle hangulatú, feszültségű belsőket, másfelől gyönyörű alpesi tájakat kellett fényképezni napsütésben és hóesésben, ködben és éjszakai sötétben. Munkája – Sylvie LAger vágóéval egyetemben – kiválóan szolgálja a film mindenkori hangulatait, tud bizarr és vonzó lenni, amiképp mulattató vagy félelmetes is. Ugyanez mondható Bruno Coulais muzsikájáról is. Jean-Paul Salomé forgatókönyvének vannak ugyan krimi-értelemben kikezdhető pontjai, de nem kell mindenképpen Jean Renault szőrözéseit követni, inkább átadni magunkat a jó szórakozásnak, és hagyni, hogy Jean-Paul Salomé rendezőként mulattasson bennünket.
A film megtekintését mindenkinek ajánlom, főként azoknak, akik az amerikai tucat „vígjátékoktól” már megcsömörlöttek.
