(www.muosz.hu) The Guardian Timothy Garton Ash bevallja: nem gondolta volna, hogy ekkora sikert arat, amikor a múlt héten továbbküldte a világhálón a scholzkodás Ukrajnából elindult fogalmát, ami azt jelenti, amikor valaki a jó szándékát hangoztatja, de csak azért, hogy minden lehetőséges kifogással késleltesse, illetve megakadályozza a Leopárdok eljuttatását Ukrajnának. Rövid idő alatt több mint egy millióan kattintottak rá a kifejezésre.
Komolyra fordítva a szót, az elemző rámutat, hogy a kancellár elvetette a sulykot, amikor a minap azt mondta, hogy országa nyújtja a legnagyobb támogatást Kijevnek. A segítség nem csekély, de ennyit el is lehet várni a legnagyobb európai gazdaságtól. Ám – bár minden tisztelet megilleti az ukránok bátorságát – sehol sem lennének Amerika nélkül. Illetve alighanem orosz megszállás alatt állnának.
Viszont az is látnivaló, hogy Európa biztonsága és szabadsága még mindig az Egyesült Államoktól függ. közben hatalmas tragédia zajlik a szemünk előtt, hiszen egy ország terrorháború áldozata lett, de úgy, hogy előbukkannak a népirtás elemei. Ráadásul küszöbön áll az új orosz offenzíva. További emberek halnak meg, válnak rokkanttá, illetve árvává. Ebben a helyzetben minden késlekedés csak Putyinnak jön jól.
A német nehéz tankokat már fél éve el lehetett volna indítani. A késlekedés következménye, hogy még súlyosabbá vált az állóháború. De ha még csillapodik is a küzdelem, félig befagyott viszály léphet a helyére, és Oroszország megtarthatja az elhódított területek nagy részét. Odahaza az elnök hirdetheti, hogy győzött, mert visszafoglalta a Nagy Katalin-féle Új Oroszországnak legalább egy bizonyos hányadát. Ily módon tovább fennmarad zsarnoki rendszere.
A példa felbátorítja Hszi Csin-pinget, hogy lerohanná Tajvant, vagyis még nagyobb szöget ver a szabályokra épülő nemzetközi rend koporsójába. Mindez a tagadása lenne annak, amit Németország képvisel. Ez tehát a továbbiakban a scholzkodás tétje, és nincs benne semmi nevetnivaló.
The New York Times A döntő vizsga még csak most jön Németország számára, függetlenül attól, hogy tabut szegett, amikor engedélyezte a legkorszerűbb harckocsik szállítását Ukrajna részére. Erre figyelmeztet vendégkommentárjában Jochen Bittner, aki a Die Zeitnél a véleményrovat vezetője. Mint írja, Scholz kancellárról a hosszas habozás eredményeként meghozott döntés után nem lehet tudni: most stratégiai zseni vagy gyáva, aki csak piszmog.
Nehéz megmondani, de végül is a fő az, hogy mit csináljon a Nyugat, ha Kijev beveti a páncélosokat és megindul a Krím felé. Ez lesz a nagy próbatétel. A kormányfő totojázása azonban emberéletek százaiba került. Hiszen az oroszok addig is minden erővel támadtak, amíg ő vacillált, hogy akkor most küldjön-e tankokat vagy sem. És ez alighanem így lesz egészen addig, amíg – több hónap után – nem szállnak be a harcokba a nehéz harceszközök.
Amikor Scholz ragaszkodott ahhoz, hogy az amerikaiak adjanak Abramsokat, elárulta, hogy nem bízik a NATO híres 5. paragrafusában, vagyis a kölcsönös segítségnyújtás kötelezettségében. A kétkedő német közvélemény meggyőzésére nem hivatkozott arra, hogy az USA a szövetségesük. Ám erre nem csak Washingtonban, hanem Moszkvában is emlékezni fognak.
A politikus csigalassúsága egyébként ott is megmutatkozik, hogy nem hajlandó kimondani: Ukrajnának meg kell nyernie a háborút. Csak odáig jutott, hogy nem veszítheti el. Az ok alighanem az, hogy nem szeretné, ha mindaz teljesülne, amit Kijev szeretne, beleértve a Krím visszafoglalását. De lehet, hogy ez utóbbi ügyében igaza van, mert ha az elnök elveszti a félszigetet, akkor értelmetlen volt az egész katonai vállalkozás. Hamvába holt ígéret marad a nemzeti dicsőség és nagyság visszaállítása, és nem tudni, hogy egy sarokba szorított államfő nem folyamodik-e atomfegyverhez, hogy elkerülje a végső megaláztatást.
Viszont éppen a Krím ügyében Scholz nem lehet szemlélő, cselekednie kell.
Die Welt Nouriel Roubini úgy látja, hogy a 2. világháború óta egyik legnagyobb próbatétele előtt áll az emberiség, mert többszörös válság jön. A neves közgazdász, aki megjósolta a 2008-i pénzügyi összeomlást, leginkább ott látja a gondot, hogy bár az infláció már elérte a csúcspontot, de sokkal lassabban csitul, mint ahogy azt a jegybankok várják. Jön a gazdasági visszaesés időszaka, mert az országok nem alkalmaznak szigorú pénz- és adópolitikát.
Azon felül balkanizálódnak az ellátási láncok, elöregszik a lakosság, a fejlett országokba csak korlátozottan vándorol be munkaerő, távolodik egymástól az Egyesült Államok és Kína, de vannak más geopolitikai veszélyek is. Továbbá itt a klímaváltozás, a kiberháború, a járványok, a kiáltó egyenlőtlenségek, megszűnik a dollár kulcsvaluta szerepe. Ez mind olyan tényező, amely egymagában is stagflációt eredményez – közép és hosszú távon. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a szélsőjobbos és -balos populisták mindenütt szorongatják a demokráciákat.
Hogy azután ezek közül melyik a legsúlyosabb veszély, az megítélés kérdése. Az biztos, hogy az éghajlatváltozás az egész világot létében fenyegeti. De az is elképzelhető, hogy a nagyhatalmak közötti hagyományos fegyveres viszály atomháborúba torkollik. Vagy még súlyosabb ragály jön, mint a covid. Rövidtávon a legfőbb baj mindenképpen az infláció, a recesszió és a stagfláció. Hogy mi várható, azért Európának érdemes Nagy-Britanniát figyelnie, az a kísérleti kémcső.
Ami a fegyveres viszályok lehetőségét illeti, Washington és Peking között hidegháború zajlik, Oroszország és Ukrajna pedig a hadseregek mozgósításával csatázik. Rendkívüli esetben mindkettőből még atomválság is lehet, és nem lehet kizárni, hogy abban a NATO is részt fog venni.
Az Egyesült Államok és Kína Tajvan kapcsán az összecsapás felé tart. A világgazdaság két, teljesen különálló rendszerre esik szét. Az egyik oldalon van Amerika, Európa és szövetségeseik, a másik oldalon Peking és akik vele tartanak. A nagy dilemma, hogy megütközik-e egymással a két tömb. Roubini inkább arra hajlik, hogy igen. A szakértők máris a 3. világháború lehetőségét emlegetik.
A The Guardian kommentárja azt hangsúlyozza, hogy a régi-új miniszterelnök létveszélyt jelent Izrael számára, de ki lehet védeni, ha a baloldal összefog a palesztinokkal. Hogy mekkora a fenyegetés, annak igazolására a szerző, Jonathan Freedland idézi a 89 éves közgazdasági Nobel-díjas Daniel Kahnemant, aki azt mondta, hogy ha az ország ezen az úton halad tovább, akkor becsatlakozik Orbán Viktor és a török államfő klubjába, vagyis áldemokrácia lesz.
Benjamin Netanjahu esetében nem valami szórakoztató csirkefogóról van szó: tervezett igazságügyi reformját sokan úgy jellemzik, hogy kizsigerelné a bíróságokat és ily módon korlátlan hatalomhoz juttatná saját kormányát. Több száz neves személyiség, köztük Kahneman, nyílt levélben tiltakozott a változtatások ellen, hiszen azok azt jelentenék, hogy a legfelső bíróság nem vizsgálhatná felül a politikusok döntéseit, illetve a miniszterelnök egyszerű többséggel felülírhatná a testület ítéleteit. Továbbá beleszólhatna a bírók kinevezésébe.
Jelen állás szerint valójában már csupán a legfőbb ítélőszék áll a korlátlan végrehajtó hatalom útjában. Kiiktatásával megszűnnék az utolsó fék is a többség zsarnoksága számára. Netanjahu menlevelet kapna az ellene zajló korrupciós perekben. De kútba esnék a kétállami megoldás is, annál is inkább, mert más most is Izrael diktál a megszállt területeken. Folyamatosan újabb földeket vesz el, úgyhogy mindinkább lehetetlen lesz a palesztin állam létrehozatala.
Emellett még jobban kiéleződik az erőszak, a vége súlyos vérontás lehet. De a szélsőjobbot fel lehet tartóztatni, csak az kell hozzá, hogy az izraeli baloldal meghallgassa a palesztinok kívánságait. Ha ez megvan, akkor a lakosság egyötödét kitevő arabok feladhatnák a politikai intézmények bojkottját.
Netanjahu a küszöbén áll annak, hogy megragadja a teljhatalmat, akkor pedig vége annak, hogy Izrael a térség egyetlen demokráciája. Nagy irónia lenne a sors részéről, ha éppen a palesztinok lennének azok, akik megmenthetnék Izraelt saját magától.
A The Wall Street Journal vezércikkírója azon ironizál, hogy Kína állítólag időjárás-kutató léggömböt bocsátott fel, de annak pályája, hogyan, hogy nem, Montanában egy hadászati rakétabázis közelében ért véget. Ennélfogva nagyon helyes, hogy az amerikai külügyminiszter elhalasztotta jövő heti pekingi útját. A közvéleményt azonban részletesebben tájékoztatni kell a háttérről, ám az mindenképpen kellemetlen tanulság, hogy egyre sebezhetőbb az Egyesült Államok területe.
Nem tudható, a légierő miért nem lőtte le a felderítő eszközt, hiszen az napokig haladt az ország légterében. Nem kérdés, hogy fordított esetben Kína nem habozott volna. Viszont csak akkor ismerte be a történteket, amikor az USA már nyilvánosságra hozta a hírt. Ez a tisztességtelen hozzáállás csak erősíti a tengerentúli közvélemény bizalmatlanságát Pekinggel szemben.
De lehet, hogy a kínaiak azt próbálták ki, amit már oly sokszor: milyen következményekkel jár a behatolás. Viszont az eset véget vet annak az illúziónak, hogy az ázsiai nagyhatalom csupán néhány csendes-óceáni szigetre akarja kiterjeszteni vélt befolyási övezetet. Az Egyesült Államok nagyon is célpont.
Az USA nem akar háborút és a legjobb lenne valamilyen modus vivendivel elkerülni. De nincs rá remény, ha Kína büntetlenül megússza a disznóságait. A Biden-kormányzatnak meg kell mutatnia Hszi elnöknek, hogy az nem veszélyeztetheti Amerika területét következmények nélkül.