Ezúttal (is) a széppróza-alkotók köpönyegébe bújt a jeles újságíró, ám mégsem lett hűtlen önmagához. Hiszen Kulcsár István vérbeli tudósító, így aztán a Nem ezt ígértétek! című műve (könyvei sorában immár a tizenhatodik) – az „álcázás” ellenére – sem úgy olvasható/olvasandó, mintha a magyar irodalom valamely koszorús szereplője vetette volna papírra. (Nyitó kép: Kulcsár István; foto: Népszava)
Regénynek álcázott korrajz: olvashatjuk a borítón. Afféle magyarázatként, vagy mentegetőzésként? Talán azért is, nehogy egy szigorú kritikus esztétikai mércéket húzzon elő, és boncolgatni kezdje a struktúrát, a cselekmény felépítését. Ám kétségkívül van regényszerű benne: a szerző egy kitalált „főhős” (Velkó Péter) szájába adja a „cselekményt”, ami azonban csak kis mértékben fikció, inkább a huszadik század harmincas-negyvenes éveinek szociografikus feltérképezése. Tömény tudósítás a múltból.
Aki indiánokat keres a Tőkében, nyilván mellényúlt a könyvespolcon; Marx Károly kötetét emelte le May Károlyé helyett. Könyvtárosként Kulcsár István könyvének sem Karinthy, Kosztolányi, Kertész Imre, vagy Kornis Mihály mellett szorítanék helyet a polcon, inkább a Magyarország felfedezése sorozatban megjelentek közé, vagy mellé tenném.
„Bénán bolyongtunk mindahányan, / Vakok a jóban és a hitben…” – Faludy György sorait választotta mottóul a szerző. Azokról a honfitársainkról van tehát szó, akik a második világháború pokla után naivan, tiszta szívvel arra szövetkeztek, hogy részt vegyenek egy új, az addiginál igazságosabb, békésebb világ megteremtésében. Nem ők voltak a fő ígérgetők, hanem azok a „fejesek”, akik megcsúfolták, lejáratták a szép eszméket. Akik internálták, börtönbe vetették, bitófára juttatták nemcsak a háborús bűnösöket, „reakciósokat”, hanem saját elvtársaikat, köztük Rajk Lászlót is. Állítólag az ő szájából hangzott el a keserű kiáltás, amikor az akasztófa alá terelték: Nem ezt ígértétek!
A történetről dióhéjban. A gimnazista Velkó Péter 1947 nyarán a Szabad Népnél kopogtat, mert már diákként szívesen újságíróskodik. (Madiszos, kommunista ifiként többfelé írogat, de szeretne a kommunista napilapnál gyakornokoskodni.) Ott azonban azt tanácsolják: előbb érettségizzék, közben gyakorlásképpen vesse papírra eddigi életét, vezessen naplót. Ez Kulcsár István könyvének „keretjátéka”.
Több száz oldalon tekinthetünk be az 1930-ban született főhős gyermek- és ifjúkorába, aki részben a szerző alteregója, még ha két évvel idősebb is nála. Megtudjuk, hogy Péter édesanyját a nyilasok ölték meg, apja munkaszolgálatosként halt meg. Az elárvult kamasznak egyedül kell helyt állnia, kitartania, amíg Joli néni személyében nem akad egy fogadott pótanyukája.
Olyan napló ez, amit ilyen kiforrott íráskészséggel, ennyi tűpontos adattal alighanem egyetlen nyiladozó elméjű kamasz sem képes vezetni – ez is a fikciós motívumok közé tartozik. Ám amit a harmincas-negyvenes évekről megtudunk – sajnos a szomorú rögvalóság: Hitler hatalomra jutásától kezdve, a zsidótörvényekig, a holokausztig, Budapest ostromán át a koalíciós évek hatalmi villongásáig minden fontos történésről értesül az olvasó. A szereplők valósak, mindenki a saját nevén szerepel, beleértve azt a pszichiátert is, aki egy cionista szervezet rendezvényén előadást tart a deportálás lelki hatásairól. (Így állított emléket a szerző főorvos édesapjának, dr. Kulcsár Istvánnak.)
S ha már a „regényíró”-naplóíró ennyire belejött a múlt ecsetelésébe, a könyv 319. oldalától az akkori jelennel folytatja. Immár az 1948. esztendőben járunk; Velkó Péter letisztázza, legépeli „emlékiratát”, és benyújtja a Szabad Nép szerkesztőségének. Nem marad el a hatás: alkalmazzák a jelentkezőt. (A szerző önironikus megjegyzése: alighanem „a kutya sem olvasott bele a hosszú kéziratba, egyszerűen szükségük volt fiatal munkatársakra”.)
Amit a könyv utolsó fejezetei tartalmaznak: sajtótörténet és dráma. Tudható a szerzőről, hogy ténylegesen a Szabad Nép munkatársa volt, de csak 1955/56-ban. Vagyis hét-nyolc évvel előbbre datálja slapaji működését. Azokat a korábbi szerkesztőségi hétköznapokat pedig, melyeknek nem lehetett tanúja, különböző források, anekdoták fölhasználásával rekonstruálja.
A regényhős közben fülig belehabarodik egy nála alig fiatalabb lányba, s nem veszi észre – ez is a fiú drámai „vétsége” –, hogy imádata egyoldalú. Bár Edit hitegeti őt, de egy másik férfi lakására jár, vele folytat szerelmi viszonyt, és az anyja is azt a harmadikat szánja neki férjül. S hogy az árulás teljes legyen, a későbbi házaspár egy diplomata rendszámú autó csomagtartójában elhagyja az országot.
Nem ezt ígérte Edit, hanem örök szerelmet (a Péternek ajándékozott fénykép hátoldalán legalábbis ez áll.) És nem azt ígérték Rajk Lászlónak sem, akinek a kirakatperét végigizgulja, végigszenvedi Péter. Őrlődik és aggodalmaskodik, mert nemcsak Edit tűnt el az életéből, hanem atyai jó barátja, az újságíró Ádám György is. (A lexikonokban fellapozható: Ádámot kémkedés vádjával ítélték tízévi börtönbüntetésre.)
A be nem váltott ígéretek miatti csalódás, a meghasonlás és kiábrándulás vezet a keserű végkifejlethez. Az olvasó hitetlenkedve csukja be a könyvet. Vajon tényleg Velkó Péter volt az a fiatalember, akit elütött egy tolatómozdony? Vagy talán ez is valótlan bulvárhír, mint az, hogy a háború alatt Páger Antalt halálos bombatalálat érte? És hogyan került a fiú a sínekre? Részeg volt? Az is lehet, hogy csak megsérült, aztán felgyógyult, átlógott a határon, hogy Edit után menjen Belgiumba…
Mindez persze a galamblelkű recenzens lázálma. Kulcsár Istvánnak az Atlantic Press Kiadó gondozásában a minap megjelent történelmi regényét tovább lehet gondolni, mint ahogyan 1949 után is jött 1950, 1951 – folytatódott a Rákosi-korszak, majd 1956 és utána a Nagy Imre-per.
Egy-egy történet így-amúgy befejeződik. A történelemnek azonban sosincs vége.