Egy tizenhat éves, az átlagosnál jobb módú családból származó kamasz, Róth Miki elképesztően sok szenvedés közepette ifjúvá, férfivá válásának alig egyéves története ez a könyv, amely persze nem azzal kezdődik, hogy éppen Auschwitzba érkezik vele és sok ezer deportált társával a tehervagonokból álló szerelvény, amelyet Debrecenben zsúfoltak meg nagy többségben halálra szántakkal és néhány kiválasztottal (szelektálttal), akit még lehet majd ott valamire használni „a munkával történő megsemmisítés” időszakában.
Egyes szám első személyt használ az 1928-ban született szerző, Róth Miklós, ám valójában akár tíz- és százezrek, milliók nevében – többes szám első személyben – kell érteni a leírtakat. Mert nem csupán a legszélesebb körben ismert Auschwitz-Birkenauban, Mauthausenben, Dachauban, Bergen-Belsenben, Sachsenhausenban, Majdanekban, Sobiborban, Theresienstadtban, Groß-Rosenban működtek koncentrációs és haláltáborok… A valamikori Harmadik Birodalom, a náci Németország által megszállt országokban, Belgiumban, Dániában, Francia-, Olasz-, Görög-, Szovjet-Oroszországban, Ukrajnában, Norvégiában, mi több, még a Csatorna-szigeteken is. Elképesztő, első olvasatra, tanulmányozásra fölfoghatatlan, megjegyezhetetlen a rabszolga- és haláltáborok hálózata, valamint egy-egy tábor belső felosztása, szervezettsége, amely mind egyetlen célt szolgált: megsemmisíteni a náci ideológia és államszervezet számára károsnak ítélt, embernek nem tekinthető „anyagot” (mindenekelőtt zsidókat, cigányokat, baloldaliakat, nyomorékokat, gyógyíthatatlan betegeket és az ebbe a kategóriába sorolt homoszexuálisokat), az „alsóbbrendű lényeket”, és kisajtolni minden erőt a csak tetovált számmal jelzett, a birodalom számára rabszolgamunkát végző nőkből és férfiakból, akikre, miután már kidőltek, gázkamra, tarkólövés és a krematórium várt.
Ebben a húsdarálóban találta magát Róth Miki is azután, hogy a debreceni gettóból – a magyar közigazgatás nyilvántartása és a magyar csendőrök egyedülálló kegyetlensége közepette – bevagonírozott családjával, édesanyjával, édesapjával és beteg kishúgával négyesben, szörnyű megpróbáltatások után, hasonló sorsú családok százaival egyetemben kiokádta őket a marhavagon. Percek múltán egyedül maradt, miután szeretteit a „fertőtlenítőhöz” (értsd: a gázkamrákhoz!) irányított menetbe sorolták. Őt, a jó fölépítésű legénykét, akkor éppen asztalosinast, a még használhatók csoportjába parancsolták.
Ez volt a kezdet, amit azonban sok egyéb itthoni történés, kiközösítő törvény, a család életveszedelmet érző, idősebb három gyerekének (Miklós két bátyjának és nővérének) a Franciaországba távozása, és ekként megmenekülése előzött meg. Nicolas Roth elképesztő részletességgel írja le, jeleníti meg az 1930-as évek végi, 1940-es évek eleji (király nélküli) Magyar Királyság közállapotait, az átlagos vidéki (szegény és középosztálybeli) városi zsidó család életét, gondolkodásmódját.
A legdrámaibb és legtragikusabb, hogy ezeknek az embereknek az igen nagy többsége – mai ismereteink szerint – elképesztő bizalommal viseltetett a fennálló rendszer és első számú vezetője, Horthy iránt. Kényelmetlennek, embertelennek, ám még elviselhetőnek tartották a zsidótörvényeket, a numerus clausust, a kirekesztettséget, a szakmai, hivatásbeli tilalmakat, a megbélyegzést, a sistergő antiszemitizmust, a megalázottságot, a folyamatos kifosztást, a sárga csillagot. Azzal vigasztalták magukat, családjukat, közösségüket, amikor már tudomást szereztek a náci német koncentrációs és haláltáborokról, hogy ilyesmi a magyar zsidósággal nem történhet meg. Még a gettóban sem tört ki tömeges ellenkezés, igaz, addigra az államhatalom és kiszolgáló gépezete már jócskán megtörte azokat is, akik netán észbe kaptak. A legelképesztőbb, hogy a zsidóság világi és vallási vezetői sem érezték kellőképpen a veszélyt és nem szervezték, riadóztatták sors- és hittársaikat, végül a magyar vidéken (értsd: a megszállt, visszacsatolt területeken is) néhány hét alatt lebonyolított deportálás alatt nem riadóztatták a közösségüket. Ma már köztudott: a zsidóság egy része csak a fővárosban szerveződött ellenállóvá, és igyekezett menteni a mindenekelőtt nyilasterror potenciális áldozatait a Nemzetközi Vöröskereszt, a svéd, a svájci diplomáciai képviseletek, a baloldali sejtek, egyházi személyiségek és saját életüket kockáztatók (a Világ Igazai!) önfeláldozó közreműködésével.
Róth Miklós a vészkorszak magyar irodalmában egyedülálló módon és részletességgel írja le Auschwitz-Birkenau (a legnagyobb magyar temető!) működését, a gyakorta egy darabka kenyérért, csajka alján megmaradt löttyért egymással is élethalál-küzdelmet vívó foglyok hétköznapjait, a kápók, az SS-ek kegyetlenségét. A kiválóan dokumentált történetsor fő szálát az utolsó oldalig el nem engedi (és ez különösen nagy értéke az írásnak!), nevezetesen azt az életre-halálra szóló, az önfeláldozás határán egyensúlyozó összefogást, amelyet három barátjával tanúsítottak egymás iránt. Különösen megmutatkozik ez a haláltábor kitelepítése utáni hosszú, havas-fagyos menetelésben, amint egymást bátorítják, védik, gyámolítják, mert aki lemarad, aki megtántorodik, aki elesik, annak vége, azt kíméletlenül fejbe lövi a menetet hajtó valamelyik elvakult, emberséget nem ismerő SS. (Emlékezzünk csak Radnóti Miklós Erőltetett menet című költeményének befejező sorára: „…Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!”)
Nem szeretné e sorok írója teljes részletességgel ismertetni és elemezni a Debreceni Zsidó Hitközség és a Merkava Kiadó gondozásában megjelent kötetet. Azt viszont mindenképpen ide kell írni, hogy a 87. évében járó Nicolas Roth – csodálatos emlékező tehetségének is köszönhetően – olyan dokumentumregényt nyújt át a ma nemzedékeinek, amelyet magyar túlélőként, egyes szám első személyben, saját néven és a szereplőket, helyszíneket azonosíthatóként senki sem írt meg. Ezért is javasolható e korszak egyik történelemkönyvének a „Tizenhat évesen Auschwitzban / Egy debreceni zsidó visszaemlékezései” című kötet, amelyet a szülővárosról és a családról készült/megmaradt néhány fényképfelvétel is hitelesít.
Külön köszönet illeti dr. Pelle Jánost, a könyv fordítóját; Nicolas Roth ugyanis (bármennyire szépen, választékosan, hibátlanul beszéli is anyanyelvét hét évtizednyi külföldi lét ellenére) eredetileg franciául írta meg a művét: „Avoir 16 ans a Auschwitz /Mémoire d’un juif hongrois” címmel, a francia kiadás kitűnő fordítása a magyar írót, újságírót, publicistát, irodalomtörténészt, történészt dicséri.
Ajánlom a könyvet saját használatra, tankönyvként és valamennyi (legalább iskolai) könyvtár polcára.
