A darab nem jó, az előadás mégis megérdemelt sikert aratott.
Topolcsányi Laura (1971) vajdasági születésű színész és író leginkább a gyerekeknek írt darabjairól ismert (Hófehérke, A dzsungel könyve, A rátóti csikótojás, A didergő király, A holló árnyékában, A szeméthegyen túl, Tündéria stb.). Felnőttdarabjait (Doktornők, Csakazértis szerelem, Szellem a spájzban, Bubamara stb.) is láthatták már, mégis az írónő eddig nem keltett nagy irodalmi visszhangot a műveivel. Bár a többi művét nem ismerem, A toll című darabja alapján ezen nem csodálkozom.
Egy vidéki színház hétköznapjaiba, kevéssé ismert, belső világába enged szatirikus bepillantást A toll , ez tehát ígéretes téma, nagyon jó alapgondolat. A darab elején egy szakállas úriember, az Öreg (Nagy Zoltán) elővesz egy töltőtollat, és mintegy karmesteri pálcával beindítja a zenét és a Csárdáskirálynő dallamaira a játékot. Hogy ki ez az Öreg, pontosan nem tudható, mert a darabban megjelenik mint műszakvezető, postás, virágárus, sőt idős színész, de leginkább azt sejteti a szerző, hogy ő maga az atyaúristen. Váratlanul ott van szinte mindenütt, és a tolla olyan, hogy aki azt kézbe veszi, nem azt mondja, amit célszerű, hanem az igazat, ami a belső gondolataiban van jelen. Az ötlet nem új, Karinthy Bűvös székének „reinkarnációja”, de ettől akár még jó is lehetne a komédia.
Szóval egy színházi irodában vagyunk, ahol Annamari, az új titkárnő (Koncz Andrea) vezetésével nagy bútorátrendezések folynak, ugyanis mindenki az új színigazgatót, Kiss Lajost (ifj. Jászai László) várja. Itt van Buzogány Mariska, az éltes komika (Tordai Teri), Sajtos Gizella, a csábos primadonna (Nemes Wanda), Márió, a társulat amorózója (Almási Sándor) és Kő Pál, a lila ködbe burkolózó, feledékeny rendező (Vass György), ugyanis rövidesen az új évad szerződtetéseire kerül sor. De legfőképpen itt van … Jánosné, a takarítónő (Incze József!), akinek a férjes és keresztnevét szinte senki sem tudja. Megjön az igazgató, akiről hamar kiderül, hogy a felesége születésnapját legszívesebben egyedül, vagy más nőneművel tölti el, és hogy mindenkinek a fizetését igyekszik lefaragni, miközben színészei helyett másokat is le akar szerződtetni. Mariska még magának is alig vallja be, hogy valóban alig képes már megjegyezni a szerepeit, és hogy szenilitásában néha már előadás közben is elmegy valahová. Gizella a női bájaival akar hódítani, de nem azokat a szerepeket kapja meg, amiket szeretne, és ezt sérelmezi. Kő Pál el van telve magától és mindenből hiúsági kérdést csinál, Márió pedig részben a színészház körülményeivel elégedetlen, részben más dolgokkal, legfőképpen a fizetésével. Szemtől szembe mindenki bűbájos a másikkal, de a hátak mögött megy az intrika, a féltékenység. Közben a takarítónő mindent hall, lát, mindenbe beleszól, az öreg pedig hol kézbe adja a bűvös tollat, hol elveszi, eszerint vannak a nagy igazmondások és utána a magyarázkodások. Mondom, ezzel az első felvonással még ki tudnék egyezni, Mert Topolcsányi Laurának van érzéke és kellő ismeretanyaga a színházi világ szatirikus ábrázolásához, és kellő humor jó poénok elhelyezéséhez.
Hanem jön a második felvonás, és az írónő szinte teljesen elfelejti, felrúgja a maga állította szabályokat, és valami zavaros Rómeó és Júlia paródiával agyonveri a saját darabját. Annak illusztrálására, hogy a lilán zavaros rendező miket meg nem tesz a színészeivel, akár a darab ellenében is, elkezdik próbálni a Rómeó és Júliát, amiben felcserélik a nemeket: Márió lesz Júlia, Sajtos Gizella Rómeó, Kiss Lajos a dajka, Buzogány Mariska Mercutio és így tovább. De még itt sincs következetesség, mert egy ponton a takarítónőt fekteti Júlia halotti ravatalára, ahol Márió már Rómeóként ágál. Akkor most ki Rómeó és ki Júlia? A toll, amely elvileg az igazmondás eszköze itt már tőrként és egyéb olyan funkcióban tűnik fel, ahol semmi keresnivalója nincs, szóval egy buta katyvasszá áll össze a történet. Pedig az írónőnek még arra is van képessége, hogy egyes helyeken szinte shakespeare-i versezettel és nyelvezettel szólaljon meg, persze egész mást mondatva szereplőivel, mint az avoni hattyú. A végén a szereplők egy része a Csárdáskirálynő ürügyén valami fekete-fehér kockás királyi, királynői jelmezben jelennek meg, ami viszont a Csárdáskirálynőtől idegen a biedermeier miliőben.
Bánfay Rita dramaturg helyében én visszaadtam volna a darabot alapos átgondolásra és átírásra, így ugyanis semmi nyoma annak, hogy itt ilyesmi munka is folyt volna. És ez a dramaturgiai hibahalmaz került Kökényessy Ági és a színészek elé nyersanyagnak.
Hogyan lesz ebből mégis sikeres előadás? A szerzőnek és a rendezőnek az első felvonással sikerült a színészeket annyira fellelkesíteni, hogy azok jókedvükben bármit jól eljátszanak, szinte önjáróként is. Példa erre Incze József, aki a ripacskodás határáig elmenő latabári bohóckodással sasszézva törli a padlót, vág pofákat, szólal meg jókat mondva, többször is nyílszíni tapsra készteti a publikumot. A színészek valamiféle kis belső öngúnnyal kezelik szerepüket. Tordai Teri remekül érzékelteti a szenilis komika szakmai féltékenységét és azt, hogy magának már nem tud hazudni a képességei fogyatkozásáról. Nemes Wanda túl azon, hogy osztályon felüli teste van, pompásan hozza a butuska, de mindenképp érvényesülni vágyó színésznők típusát. Ifj. Jászai László igazgatójában félelmetesen jó, ahogy az igazgató korruptsága és üressége előjön a felszín alól. Almási Sándor bonvivánsága alatt is ott a bizonytalanság, aminek azonban nem szabad kifelé látszódni. Koncz Andrea női féltékenysége nagyon finom eszközökkel, mégis vidámságot keltően talál utat magának. Vass György harsányságát én egy picit soknak éreztem, de végül is egy bohózati szerep sok mindent elbír. Mindenesetre figyelemre méltó, ahogy a szakmai realitás és képmutatás ebben a szerepben is mennyi mindenről árulkodik. Nagy Zoltán jól megtalálja az egyensúlyt az Öreg valós és nem valós figurájában, bár ebben – érzésem szerint – a rendező inkább segítségére lehetett, mint az író.
Húros Annamária díszletei és jelmezei ezúttal is jól funkcionálnak, bár mint írtam, a kockás dominóval nem vagyok kibékülve. Lehet, hogy itt titkos utalások vannak a sakkra is, ahol mindenki tologatható, leüthető figura.
A színészeknek ez a bolondozó kedve és a poénok elviszik a néző figyelmét attól, hogy a második felvonásban már valami egész más darabot lát, mint az elsőben, de a kritikus ezt nem teheti. Ez mondatja velem, hogy ezek szerint a rossz darabból is létrejöhet sikeres előadás, de hozzáteszem, egy jó darabból is lehetne legalább ennyire kellemes estét színre vinni. Ehhez az írónak kicsit el kéne mélyedni magában és művében, és átgondolni a maga állította játékszabályok rendszerét, főként, mert van hozzá érzéke és humora! Most már csak a szakmai fegyelemmel kéne többet törődni. „Az előadásban idézetek hangzanak el Hamvas Béla írásaiból” – olvasom. Sejtem melyek lehetnek ezek: ahol valami frappáns filozófiai gondolatiság is felcsillan itt-ott.