Az ÉS-ben olvasom, most: „A kormány szisztematikus kampányt készül indítani a nemzet erkölcsi és fizikai egészségének helyreállítására. Az egész oktatási rendszer, a színház, a film, az irodalom, a nyomtatott sajtó, a rádió mind-mind e cél elérésének eszközei lesznek. Munkába fogjuk őket, hogy segítsenek megőrizni azokat az örök értékeket, melyek népünk igaz természetéhez tartoznak.”
Richard J. Evans brit történész idézi e mondatokat A harmadik birodalom című trilógiájának első kötetében David Welch The Third Reich című művéből. A mini kulturális program először a Völkischer Beobachterben, a náci párt lapjában volt olvasható 1933. március 23-án.
A folytatást ismerjük…
Nekem pedig Kína sokezer éves ismert történetéből jutottak olyan esztendők amelyekben – keserű újságírói köteleségként – főként arról kellett beszámolnom naponta Pekingből Budapestre, hogyan rombolják „kulturális forradalom” címén a világ egyik legősibb kultúrájának kincseit.
Teng Hsziao-ping a felfordulások fő áldozatai közé tartozott, de végül mindent és mindenkit túlélt, s az ország legbefolyásosabb vezetőjeként ő vetett véget a zűrzavarnak, s hozta rendbe, amennyire tudta Kínát, majd indította el azon az úton, amelyen ma immár vitathatatlan világhatalomként jár. Rám éppen ebből – nem kevés egyebek mellett – személy szerint az szakadt, hogy a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (nagybetűs plakát, amely a zavaros idők egyik alapvető tájékoztatási eszköze volt; csak néhány éve tudatosodott bennem, hogy a magyar elnevezést valószínűleg én vezettem be a nyelvünkbe). Ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, aki parancsolóitól a hunvejpin (vörösgárdista) nevet kapta. És mert szerencse is kell az ember életében – Csou En-laj ezt, pontosabban három külföldi letartóztatását látta meg hivatala, az államtanács ablakából. A miniszterelnök – aki élete utolsó órájáig, így ebben a korszakban is nem titkoltan vállalta a mindenkori mentsd, ami menthető szerepét – leküldte tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett, Csou pedig élt a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija, a belgrádi Tanjug hírügynökség és a budapesti MTI újságíróit.
Nem mellékesen Csou En-laj „suba alatti” utasítására megmenekült a vörös gárdistáktól a fantasztikus festő, Csi Paj-si (1860–1957) sírja, a Ming-sírokkal együtt – utasítására a felismerhetetlenségig lefestették illetve állandóan őrizték őket –, így ma megújulva láthatók –, amiket együtt féltettünk és látogattunk meg ott és akkor, nagykövetként nyugalomba vonult, a sinológia egyetemi tanáraként elhunyt kulturális diplomata barátommal, Juhász Ottóval.
