A Wikipédián ez olvasható róla:
„A kulturális forradalom a Kínai Kommunista Párt drámai ,megtisztítása’, 1966-tól 1976-ig tartott. A forradalom áldozatai a párttagokon kívül a gazdaság, az oktatás és a kulturális intézmények hivatalviselői voltak. Az állítólagos
cél a kínai társadalomnak a «burzsoá» befolyásoktól való megtisztítása volt. Hivatalosan 1966 augusztusában indult a forradalom, amikor arra szólították fel a népet, hogy jelentsék fel azokat a szomszédjaikat, akik nem voltak valódi kommunisták. Ezután Mao elnök szavai, véleménye határozták meg, hogy mi számítható elfogadható, normális magatartásnak. A bevett magatartási formákat mind megkérdőjelezték. Összesen mintegy 3 millió embert jelentettek fel, több tízezren haltak meg a börtönökben. 1967-re a körülmények anarchia közeli állapotig fajultak. Akkor a diákokból álló vörösgárdista csapatok terrorizáltak az utcákat, 1968-ban a hadsereget is bevetették a rendteremtés érdekében. A kulturális forradalom hivatalosan csak Mao halálával ért véget (1976).”
Kínától olyan éveket kaptam, amelyekben porcelánok gyűjtögetése helyett főként arról kellett beszámolnom, hogyan rombolják a világ egyik legősibb kultúrájának elérhető kincseit. 1966-ban „nekem robbant ki” az a vandalizmus, amely a szó legszorosabb értelmében az emberiség – benne a kínaiak – által évezredek alatt összegyűjtött tudás
lábbal taposását, sárba, sőt vérbe tiprását jelentette. Az pedig a legcinikusabb cinizmus, hogy ennek a szégyennek a kitalálói és irányítói éppen a kulturális forradalom nevet adták barbárságuknak. E tragédia csupán picinyke töredéke volt, hogy ifjú bandák e mozgalom hűséges katonáiként törték-zúzták azt is, amit a pekingi porcelánüzletekben és gyűjteményekben találtak. Ennél mérhetetlenül fontosabb, hogy emberek millióinak életét tették tönkre.
Mindehhez akár semmiség, hogy a történtek nekem is alaposan belejátszottak az életembe: s most csak a kínai nagypolitika személyes vonatkozásairól írok…
Az első helyre – ahogyan illik – ide is Mao elnök neve kívánkozik. De nem egyedül neki jutott szerep akkori életem alakulásában.
Mao Ce-tung, aki a múlt század kínai sorsfordulóinak vitathatatlanul alkotó vezére volt, öregen is megalapozott
hivatkozási alapnak tekintette addigi életét a mindenben való döntés jogára. Az, hogy 73 éves, megroggyant
állapotában, egy gyűlésen, a Mennyei Béke Kapujának (Tienanmen) terén teleobjektívval róla készült, nem éppen
előnyösnek sikeredett fotóm bejárta a világsajtót, rosszallásra késztette a kulturális forradalom női főszereplőjét:
Mao színésznőnek indult, majd a politikai vezérkarba befurakodott hatalom sóvár feleségét, Csiang Csinget. Utóbb
derült ki: megjegyezte a nevemet.
A másik főszereplő, Teng Hsziao-ping (a pragmatikus elveket valló) pártfőtitkár a felfordulások fő áldozatai közé tartozott, de végül mindent és mindenkit túlélt (93 esztendősen hunyt el), s az ország legbefolyásosabb vezetőjeként ő vetett véget a zűrzavarnak, rendbe hozta, amennyire tudta Kínát, sőt – ma már tudjuk – elindította a világhatalommá válás útján. Rám ebből személy szerint annyi szakadt, hogy éppen a pekingi stadionban lebonyolított megszégyenítésének és kínzásának részleteit jegyeztem le egy tacepaóról (kézzel írt plakát), amikor ezért elkapott egy csapatnyi ifjonc, aki parancsolóitól a hunvejpin (vörös gárdista) nevet kapta. És mert szerencse is kell az ember életéhez – Csou En-laj miniszterelnök ezt az atrocitást, pontosabban három külföldi letartóztatását, látta meg hivatala, az államtanács ablakából. A miniszterelnök – aki élete utolsó órájáig, még ebben a dicstelen korszakban is merte vallani a mindenkori mentsd, ami menthető elvét és gyakorlatát – leküldte a térre tájékozódni az egyik emberét, aki jelentett neki, Csou pedig élt a suhancok által is megkérdőjelezhetetlen tekintélyével. Parancsba adta, s ezt fülünk hallatára mondatta el a megbízottjával fogva tartóinknak, hogy engedjék szabadon a külföldieket. Azok pedig elengedtek minket: a moszkvai Izvesztyija „kormánylap”, a belgrádi Tanjug hírügynökség és szerénységemet, a budapesti MTI újságíróját.
Ide kívánkozik, hogy jóval később, a magyar–kínai diplomáciai kapcsolatok felvételének 60. évfordulóján tudtam meg: Csou En-laj „suba alatti” utasítására menekült meg akkor a vörösgárdisták garázdálkodásától a fantasztikus festő, Csi Paj-si (1860-1957) Peking melletti sírja is, a felbecsülhetetlen értékű Ming-sírokkal együtt. Magam 1966 végén tudósítottam ezek meggyalázásáról. Kiderült, Csou álrombolást rendeztetett saját embereivel, abban a reményben, hogy utóbb helyreállíthatók a történelmi emlékek. Igaza lett!
Másodízben, 1967 januárjában, Csou szerepe velem kapcsolatban csak közvetett volt, de ugyancsak eredményes.
Ezúttal a pekingi főpályaudvaron történt.
Mongólia is „tudósítói birodalmam” része volt, ezért Ulánbátorban jártam, onnan érkeztem vissza a szinte teljesen
üres vonaton. Akkorra a kínai–mongol viszony történetének mélypontjára zuhant, s ezt hitelesen tükrözte a két
főváros között utazók száma is. Odafelé akár különvonaton is érezhettem magamat, annyira kevesen voltunk: az
étkezőkocsi konyháján szinte csak nekem főztek.
Ulánbátorban a többi között Jumzsagin Cedenballal, az akkori első számú mongol vezetővel készítettem interjút,
mondókájában vastagon szerepelt Kína és személy szerint Mao is. Nem éppen dicsérő módon, s akkor még finoman
fogalmazok. Mire visszaértem Pekingbe, a nyilatkozat már megjelent otthon, bár ezt aligha tudhatták a magukat
éppen „vörös lázadóknak” nevező, a Mao-feleség Csiang Csing parancsait végrehajtó tizenéves randalírozók. Ők
előbb forradalmi sztrájk címén tartották fel órákig a nemzetközi szerelvényt Peking “Kelenföldjén”, majd a
főpályaudvaron, egyetlen érkező külföldiként engem tartóztattak le, talán biztos, ami biztos alapon. Gorombák éppen nem voltak, de amikor leszálltam, azonnal körbefogtak, és minden további magyarázkodás nélkül végigkísértek az első vágány mellett, s betuszkoltak egy szépen berendezett terembe. Ott jutottam szóhoz: angolul tiltakoztam.
Valaki biztosan megértett, mert miután nagy határozottsággal azt követeltem, hogy azonnal lépjenek érintkezésbe Csou En-lajjal, mivel ő legutóbb is szabadlábra helyeztetett, meglepő gyorsasággal és szó nélkül valamennyien
visszavonultak. Csak éppen rám zárták az ajtót: azt rögtön észrevettem viszont, hogy a kulcsot benne hagyták a zárban – kívülről.
Amikor egyedül maradtam, jobban körülnéztem. Tetszettek a kényelmes fotelek, de főként az íróasztalon sorakozó telefonok. Nagy bátran elkezdtem köztük válogatni. S amikor úgy találtam, hogy az egyiknek a búgó hangja az
általam jól ismert városi vonal, villámgyorsan tárcsáztam a saját számunkat. A vonal túlsó végén a feleségem hangját hallottam:
– Szervusz – mondtam –, ne kérdezz semmit, csak azonnal intézkedj! – Elhadartam, mi történt, hol találhat rám a pályaudvaron, és hogy az ajtón kívül ott a kulcs. Ha tehát elég gyors, lehet remény a szabadulásomra.
Asszonyom húsz perccel később tűnt fel a várócsarnokban. Óvatosan nézelődött, hiszen így is épp elég nagy
feltűnést keltett egyértelműen európai vonásaival és öltözékével, karján az akkor kétéves, ugyancsak szőke Laci
fiúnkkal, és ráadásként kerek pocakkal: áldott állapotának hetedik hónapjában járt második gyerekünkkel.
Megkocogtattam az ajtó üvegét, halkan, mert persze én is tartottam a vágány mellett fel-le járkáló helyiektől. Ők
(szerencsére) a meghirdetett „forradalmi közlekedési sztrájk” miatt viszonylag kevesen voltak. A kutya sem törődött
velünk. Az asszony elfordította a kulcsot, én kiballagtam, majd tüntető lassúsággal kiosontunk az épületből. A
pályaudvar előtt a követség egyik kocsijába szálltunk: a kínai sofőr elnézést kért mindkettőnktől, hogy nem merte
bekísérni a pályaudvarra a feleségemet. Tudtam, azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött a pályaudvarra és ott
megvárt minket. Ő közölte az általam elmondottak alapján: a főpályaudvar kormányvárójában ültem őrizetlen
őrizetesként.
A pályaudvari esetről kínai részről a továbbiakban nem esett egyetlen szó sem. De alig pár hét múlva nem titkoltan
tudtunkra adták: személyesen Csiang Csing döntött úgy, hogy a Cedenbal-interjúval számomra Pekingben “betelt a
pohár”. 1967 februárjában úgy indultunk útnak hazafelé, hogy gyűlölettüntetést szerveztek távozásunkkor az erre
szakosodott illetékesek a pekingi repülőtér váróterme körül, majd ugyanennek a csoportnak a tagjai kiabálva,
öklüket rázva kísértek minket egy történetesen észak-koreai felségjelű repülőgépig.
Vagyis – igaz, mikro kivitelben – ugyanolyan “megtiszteltetésben” részesültem, mint előttem mások: Kínában
dolgozó diplomaták, külkereskedők és újságírók feleségei és gyerekei. Őket is „önkéntes kulturális forradalmárok”
búcsúztatták, fenyegető hullámzással, irdatlan hangzavarral. A pekingi külföldiek több százas kollektívája –
világrendszerhez tartozástól és beosztástól függetlenül – sorfallal védte a testi bántódástól a repülőgéphez
igyekvőket. A balomra véletlenül a francia nagykövet jutott. S a nagy tömegnyomás hatására éppen nálunk
átszakadt a sor, nem tudtam tartani a francia fődiplomatát, s ő bizony az ülepére huppant.
Miért írom ezt le? Mert utólag kiderült, ezzel történelmet formáltunk, a kínai–francia viszonyban: az excellenciás
nagykövet ugyanis Charles de Gaulle köztársasági elnök személyes barátja is volt, aki eddig védte az államfő-
tábornoknál Maót és kulturálisnak nevezett forradalmát. A vele történtek alapján azonban (ilyen az élet, sőt a
politika) gyökeresen megváltozott a véleménye, s ettől az órától váltak egyszeriben és bizonyíthatóan hűvössé
hosszú időre Párizs és Peking kapcsolatai…
Ide illő szimbólummal: ha Kína ötezer esztendős, ismert kultúráját és történelmét egy napnak vesszük, akkor abban
az egész 20. század kevesebb, mint fél óra volt, a hivatalosan 1976-ban lezárult kulturális forradalomnak nevezett
tragédiára pedig nem egészen 3 perc jutott.
Kína – és a világ szerencséjére.
