(Szerző: Paddington) Leginkább politikusként csenghet ismerősen dr. Pusztai Erzsébet neve az olvasók számára. A múlt három évben gyakran megszólalt eredeti szakmájának képviseletében is, a fertőző betegségek szakértőjeként egyike volt a kevés higgadt és tudományosan megalapozott véleményt hangoztató, mégis mikrofon közelébe engedett szakemberek. Most pedig szerzőként jelentkezik Az emberi szoftver című karcsú kötettel, bemutatván sajátos eseteket, amikben orvosként egy olyan módszerrel tudott segíteni, aminek használatához biztosan sokat kellett elfelejtenie vagy legalábbis elnyomnia abból, amit a technokrata nyugati orvosképzésben tanult.
Pontosan tudom, miről beszélek, magam is orvoscsaládban nevelkedtem. Talán a teljesen laikusok számára is ismerős, hogy a rendkívül hierarchikus orvostársadalomban a szakmák szerint is létezik egyfajta (ha hivatalos nem is) értéksorrend. Az orvost arra képezi ki a nyugati tudomány, hogy csak a szemének, a látható, mérhető, tapintható dolgoknak higgyen. Így természetesen azok tartják legtöbbre magukat, akik szúrnak, vágnak, mindent megnéznek közelről: a sebészek. A belgyógyászokat – közéjük tartozik Pusztai doktornő is – már némiképp lenézik, hiszen csak próbálkoznak, bár ez a lenézés sehol nincs ahhoz képest, amit a bőrgyógyászok szenvednek el.
Ám valamennyien azt tanulják (még a szintén pária, ám pszichiátriára szakosodott orvosok zöme), hogy ha a szemük előtt lévő adatok egy bizonyos tartományban vannak, akkor egy adott terápia, protokoll alkalmazásával egy bizonyos elvárt eredményhez fognak jutni. Ám a valóság azt mutatja, hogy ez koránt sincs mindig így. Az emberi szoftver egy olyan orvos útját mutatja be, aki eljutott a szkepszis szakaszába, és elkezdte keresni, miért nem működik az, aminek működnie kellene. A válasz pedig, amit talált: a trauma.
A múlt években egyre nagyobb figyelem fordul a trauma fogalma, a trauma hatásai felé. Egyre inkább látjuk, hogy az emberi viselkedéstől a félelmeinken, fóbiáinkon át a testi betegségeinkig sok minden mögött rejtett, feldolgozatlan, akár korábbi generációk által megélt traumák rejlenek. A traumatudatos megközelítést, például Bruce D. Perry munkássága (akit ez a kötet is idéz) eredményeként ma már elfogadják saját szakmámban, az oktatásban, például a „rossz gyerekek” viselkedését vizsgálva. Az orvoslás még távol áll attól, hogy egyszerre, egyenértékűen közelítsen a számok és tények oldaláról is, meg a lélek oldaláról is a betegségekhez, tünetekhez. A nyugati orvoslás nem szereti ezt a gondolatot. Inkább emberi hardverben, mint szoftverben gondolkodik. Ha kicserél egy alkatrészt, a szerkentyűnek működnie kell.
Azt persze elfogadják, értik, hogy a szerkentyűt valami szoftver működteti, tanulnak a neuronok és az agy szerepéről. Ám a szoftverhiba fogalmát csak nagyon szűk keretek között tudják értelmezni. Nem véletlen, hogy dr. Máté Gábor, aki ma már tudományos világsztár – és e terület talán legismertebb szakértője –, az idén jelölést kapott Magyarország legdoktrinerebb csapatától, a magát szkeptikusnak nevező, ám a tudományban szükséges szkepticizmustól fényévekre lévő társaságtól az ún. Laposföld-díjra. (Valamilyen érthetetlen [?] okból a holokauszt multigenerációs traumáinak hatását kutató Virág Teréz és Orvos-Tóth Noémi munkásságát senki nem kérdőjelezi meg nyilvánosan.)
A karcsú kötetben rövid, szikár történeteken keresztül ismerhetjük meg azt, hogy a szerző hogyan talált rá egy orvosok által is használt coaching módszerre, a wingwave-re, és azt hogyan alkalmazta sikeresen, ma már több mint 1000 páciens esetében. Nem (csak) gyógyszert írt fel, nem fizioterápiát írt elő, hanem közösen megkeresték a problémák mögött rejlő, azokat okozó traumát, és együtt feldolgozták. Ám az általa kezelt emberekben szinte egytől egyig közös, hogy rengeteg „hagyományos” vizsgálatot és kezelést szenvedtek végig, mire végső kétségbeesésükben elkezdték betegségük, problémáik valódi okait kutatni. Sokan közülük agyongyógyszerezett pszichiátriai beteg lett, ám valódi diagnózist nem tudtak felállítani, sőt az állapotukat sem tudták javítani.
Szinte biztosan ismer mindenki olyan embereket, akikről azt mondják, csak hisztiznek, valósnak megélt tüneteiknek „nincs szervi oka”. Pusztai Erzsébet könyve felhívja a figyelmet arra, hogy ezeknek az embereknek a jelentős része nem „hisztizik”, hanem valóban súlyos, ám valószínűleg kezelhető problémával küzd. Csakhogy ez a probléma nem oldható meg a nyugati orvoslás kínálta olyan eszközökkel, amiket az orvosegyetemen a szerzőbe is beleplántáltak. Így a kötet akár segíthet abban, hogy más orvosok is rácsodálkozzanak: az embert működtető operációs rendszer összetettebb, mint azt valamikor tanulták.
A kötetnek azonban sajnos van egy alapvető hibája. A szerző nem tudott elszakadni egy másik készségtől, amit szintén az orvosképzés idején vertek bele. A betegekről a profnak vagy éppen a kórlapon szikáran, lényegre törően, tömören és érzelemmentesen kell beszámolni. Ez a szikárság – amikor a tanulmányszerű kötet szövegében jelenik meg – sokszor a hihetőség rovására megy. Ugyanis egy-egy esetről (vagy -ben) csak annyit tudunk meg, hogy egy-két-három találkozás, kezelés megoldotta a problémát. Pusztai Erzsébetet csak a televíziós szereplései alapján tudom megítélni, és erősen meglepődtem volna, ha bővérű, sztorizgatós kötettel állt volna elő. Ám így kissé mellé talált. A könyv nem kellően szakmai ahhoz, hogy az orvosokat célozza meg vele, ám nem is eléggé olvasmányos ahhoz, hogy a laikusok számára igazán kellemes olvasnivaló legyen. Egy gyöngéden támogató, de ugyanakkor erőskezű szerkesztő (esetleg egy szellemíró) sokat segíthetett volna, és akár sikerkönyvvé is tehette volna Az emberi szoftvert.
Dr. Pusztai Erzsébet: Az emberi szoftver / Duna Kiadó, Maglód, 2023. ISBN 978 615 609 3301 (Fotó: Glázer Attila)