Már Szlovákiában is feltehetően elhalványult az emléke annak a politikai adok-kapoknak, ami északi szomszédunk 1993-i önállósulása – azaz Csehországtól történt „bársonyos válása” – után következett. Ennek egyik fontos állomása volt az ország államfőjének meghatározása, illetve az azt megelőző ‘iszapbirkózás’. A harc azután eldőlt, Michal Kováčot választotta köztársasági elnökké a pozsonyi parlament, a Nemzeti Tanács. Azonban az odáig vezető út jól megvilágította a polgárok – és a média – előtt, kikre és mire számíthat a fiatal állam a következő esztendőkben. Cikkünk szerzője tudósítóként testközelből figyelte a fejleményeket, és számolt be róluk a Népszabadság olvasóinak a legnagyobb példányszámú napilapban, 1993. január 15-én. (A nyitó képen: a pozsonyi egykori Grassalkovich-palota, ma a szlovák köztársasági elnök rezidenciája.)

Emlékezetes találkozót szervezett a minap a Slobodny piatok című szlovák hetilap. A pozsonyi egykori szakszervezeti székház, a most Istropolis nevet viselő közéleti és kultúraközpont kistermébe meghívta a szlovák államelnöki címre pályázók közül azokat, akik az adott pillanatban elérhetők és mozgathatók voltak. Az újság egyébként rendszeresen szervez ilyenfajta fórum jellegű találkozókat, melyek elnevezése: 13+1 , utalva arra, hogy egy meghívott vendégeknek 13 ugyancsak meghívott, tehát különböző médiumokat képviselő újságíró kérdéseinek kereszttüzében kell helytállnia.

Ám mint ahogy az újszülött Szlovákiában még nem kimondottan rutinfeladat az elnökválasztás, ugyanígy a legutóbbi istropolisi találkozón is „formát bontottak”: nem egy, hanem négy vendég foglalt helyet a színpadon, Jozef Sitko főszerkesztő társaságában. A kérdező újságírók mögött, a nézőtér második sorában pedig több külföldi tudósító, így a Népszabadság munkatársa is figyelemmel kísérhette a diskurzust.

A legnagyobb érdeklődés „a két Kováč” bemutatását kísérte, ők ugyanis egyelőre mindketten a legerősebb parlamenti párt, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) jelöltvárományosai. A végleges döntést afelől, hogy Roman Kováč, a pozsonyi kormány ötvenes éveinek elején járó miniszterelnök-helyettese vagy Michal Kováč, a DSZM egyik – immár nyugdíjaskorú – alelnöke indul-e a posztért, a mozgalom január 16-i országos vezetőségi ülésén születik majd meg. Az előkészületi szakasz az idősebb Kováčnak kedvez (csak névrokonság van köztük), ugyanis ő volt a csehszlovák parlament elnöke, s a szövetségi gyűlés megszűntével több idő áll rendelkezésére, hogy az országot járva és pártja helyi szervezeteit sorra látogatva – korteskedjék. Amennyire kormánybeli dolgai mellett teheti, persze Roman Kováč is hajtja magát, de miután őt a feladatok inkább Pozsonyban tartják, hát a fővárosban egyengeti az utat az államfőség felé, s nemcsak saját pártján belül. A közeli múltban éppen a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom vezetőit hívta meg véleménycserére az iskolákról és a foglalkoztatottság problémáiról, s Bugár Béláék csak ámultak azon a szokatlan szívélyességen, amivel vendéglátójuk őket körülvette. Hja, a parlamentben minden szavazat ugyanannyit ér, a nemzetiségi képviselőké is…

Michal Kováč kezdettől ott ült a színpadon, Roman viszont csak húszperces késéssel futott be (hja, kérem, államügyek!), mégis igen meleg tapssal fogadta a közönség. Ez szólhatott egyszerűen megnyerő egyéniségének is, de az sem kizárt, hogy a publikum esetleg ráérzett: ő az esélyes, legalábbis a pletykák szerint Vladimír Mečiar miniszterelnök és pártvezér szívesen „áldozná fel” államelnöknek energikus, intellektuális kormánybeli helyettesét. Ugyanakkor még nem tudható, hogy ki mellett áll ki a DSZM-ben nagy befolyással és háttérrel rendelkező Milan Kňažko alelnök és külügyminiszter, aki már nemegyszer kijelentette, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomnak meg kellene elégednie a kormányfői és a parlamenti elnöki posztokkal, az államfőit pedig át kellene engedni másoknak. (Ha azonban mégis dönteni kell, megfigyelők feltételezik, hogy Kňažko inkább Michal Kováč mellett tör pálcát, s nem támogatja a számára természetes konkurenciát, vetélytársat jelentő Roman Kováčot.)

Az istropolisbeli találkozóra eljött Ladislav Ťažký is, aki a Demokratikus Baloldal Pártjának (volt) a jelöltje. Az idős, tekintélyes írót, a Szlovák Írószövetség tiszteletbeli elnökét 1968 után alaposan meghurcolták, így az ellenségei sem vádolhatják azzal, hogy a husáki-bilaki „szocializmus” visszatérésének lehetne az előkészítője. Ťažký mindenesetre ekkor még nem adott végleges választ, hogy elfogadja-e a jelölést, de ez a fórumon nem tükröződött magatartásán: derűs volt, határozott és céltudatos. Időközben mégis meggondolta magát és ezen a héten visszalépett a jelöléstől.

Az államfőt Szlovákiában csakúgy, mint Csehországban az alkotmány értelmében a parlament választja, éspedig minősített, 3/5-ös többséggel. A forduló az elképzelések szerint kétszakaszos, de ha a másodikban sem kapja meg senki a szavazatok legalább 60 százalékát, akkor új jelölés kezdődik, amibe az addigi jelöltek már nem szállhatnak be.

Erre számít Ján Klepáč is, a szlovák Keresztényszociális Unió vezetője és elnökjelöltje. Ő volt a negyedik, aki a 13+1-en megjelent, s közölte, hogy az elnökválasztás első fordulóján nem is áll szándékában indulni. Klepáč pártja ugyanis a Kereszténydemokrata Mozgalomból (KDM), Ján Čarnogurskýék pártjából kiszakadt csoport, s míg a KDM rendelkezik parlamenti képviselettel, addig „a szlovák CSU” nem. A választékos eleganciájú, ezüstös hajú, angol bajuszú úriembernek tehát kívülről kellene „megszerettetnie” magát a honatyák többségével.

Ján Klepáč alapos okok miatt áll kemény szlovák nacionalista hírében, s ugyanez vonatkozik a két további elnökjelöltre, aki nem volt jelen a találkozón: Jozef Prokešre, a DSZM-mel koalícióban álló Szlovák Nemzeti Párt volt vezetőjére és Jozef Markušra, a Matica Slovenská, az olykor sovén túlzásokba eső szlovák „kultúravédő” szövetség frontemberére. Közülük a távollétre Prokešnek volt „alibije”: részt vett a pozsonyi törvényhozás küldöttségének első külföldi útján – Prágában…

A közel kétórás kérdezz–feleleken egyik jelölt sem aratott olyan sikert, amire alapozva egyértelműen azt lehetne állítani: igen, ő győzhet a parlamentben. (Az elnökválasztás időpontját egyébként eddig még nem is határozták meg, de az idő sürget, hiszen például az államfőnek kell kineveznie a minisztereket, így a most még betöltetlen védelmi tárca gazdáját is – mutatnak rá Pozsonyban.)

Abban egyetértettek a jelenlévők, hogy ha Dubček élne, nem folyna vita arról, ki legyen a szlovák elnök. Azt is valamennyien elfogadták, hogy a leendő államfőnek első számú kötelessége növelni a külföld bizalmát Szlovákia iránt. Michal Kováč fel is sorolta a „célországokat”, élükön az Egyesült Államokkal és az Európai Közösség tagjaival. Hangsúlyozta a jószomszédság kiépítésének a jelentőségét is, de itt csak a sor végén említette Magyarországot. (A teljesség kedvéért: néhány napra rá egy másik rendezvényen ugyanő már határozottabban kiállt kapcsolataink jobbításáért.) Elismerést érdemelne ugyanakkor, ha a továbbiakban is tartaná magát Kováč úr – főleg, ha „helyzetbe kerülne” – a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmének elvéhez és gyakorlatához, ami mellett a fórumon érvelt. Az ellen sem emelhet senki kifogást, hogy az elnökjelöltek többnyire nagy hangsúllyal szóltak a külföldön élő szlovákokkal fenntartott kapcsolatok ápolásának és erősítésének fontosságáról. (Mindössze az a kérdés kívánkozik ide, hogy ha Budapesten áll elő valaki hasonló igénnyel a határokon túli magyarokat illetően, miért hány rögtön tüzet ugyanezen urak és elvbarátaik többsége.)

A jelöltek között természetesen nézetkülönbségek is felvetődtek. A két Kováč például maximálisan egyetértett azzal, hogy az elnököt a törvényhozásnak kell megválasztania, Ťažký viszont nem kifogásolná, ha a polgárok közvetlenül döntenének arról, kit kívánnak államfőjüknek. Klepáč ügyesen taktikázott: rámutatott, hogy ez nem elnöki rendszer, tehát a parlamentnek a bölcsességére kell bízni az ügyet. (Annak a parlamentnek, ahol – mint említettük – pártjának nincs képviselője, ám kijelentésével feltehetően növelte barátainak számát.) A tévé által is rögzített találkozón ugyancsak Klepáč pengette a leghatásosabban a nemzeti érzelmek húrjait, követelve, hogy a szlovákságnak adják vissza történelmi tudatát, az elnök pedig hordozza Cirill és Metód hagyományait.

Sok szó esett a gazdaságról. Abban általában egyetértés mutatkozott, hogy létfontosságú a külföldi beruházók idecsalogatása, ehhez pedig megfelelő politikai, gazdasági, nemzetiségi stb. feltételeket kell kialakítani az országon belül. Arról is többen szóltak – különösen Roman Kováč hangsúlyozta –, hogy Szlovákia földrajzi adottságai alapján „ki van találva” a turizmus számára. Tranzitországként pedig évente 3–5 milliárd dolláros bevételre is szert tehet – legalábbis Ján Klepáč optimista előrejelzése szerint.

Az istropolisi fórum feltétlenül jó szolgálatot tett Szlovákia állampolgárainak, mert valamivel közelebbről ismerkedhettek meg így azokkal, akik közül az egyik feltehetően betölti majd az új ország legmagasabb közjogi méltóságának hivatalát. A külföldi tudósítók sem unatkoztak: „belehallgathattak” a szlovák bel- és káderpolitika aktualitásaiba.

Ez még akkor is hasznos, ha tudván tudjuk, hogy Pozsonyban a belpolitikai élet asztalát akárhonnan nézzük is, az asztalfő ott van, ahol Vladimír Mečiar foglal helyet. S ezen, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint, a szlovák elnök személye sem fog változtatni.